Egy különös barátság

Mindenki fél a haláltól, ami életünk legbiztosabb tartozéka. Furcsán hangzik, pedig így van. Vannak, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben kezelik az „elmúlást”, én az utóbbiakhoz tatozom, hiába olvasok erről innen és onnan, semmiféle filozófia nem nyugtat meg. Ha közeli hozzátartozóm, vagy barátom eltávozik, egy kicsit velük halok meg, nem tudom mi ez, lehet, hogy egyfajta védekezés, lehet csak egy furcsa depresszió. Szerencsére, egy bizonyos idő után magamhoz térek.

Most is elment valaki, megdöbbentem, mert nem olyan rég még e-mailt váltottunk, én kérdeztem valamit, ő röviden felelt, de nagyon is élt. Aztán hírtelen nincs többé, számomra nehezen elfogadható, pedig nem az első ilyen eset életemben.

Érdekes barátság volt, hiszen csak keveset találkoztunk. Tudtunk egymásról, de valahogy a sors mindig kerítést húzott közénk. Egy-két személyes beszélgetésünk rövid volt, de érdekes, aztán a világhálón tárgyaltunk, ez mindig kellemes volt, kevés szóból is értettük egymást.

Most, hogy Ő nincs már, óriási hiányérzetem van, miért nem tudtam, úgy igazán, kiteljesíteni ezt a barátságot – most gazdagabb lennék szellemileg, lelkileg.

Jocó, érzem, hogy nagyon fogsz hiányozni.

Ottó