Együtt vagy külön?

Hétfőn elfogadta a kormány azt a határozatot, amely szerint az idei népszámlálás kérdőívén a magyar nemzetiség alkategóriájaként jelenik meg a székely. A márciusban kezdődő népszámláláson tehát a székelyeket a magyarokhoz számítják, akárcsak az előző, 2011-es népszámlálásnál.

Az ügy igencsak felkavarta a székely közvéleményt, miután a kiszivárgott korábbi információ szerint külön nemzetiségnek szándékozták kezelni. Idén ugyanis több nemzeti/regionális alkategória is lesz a népszámlálásnál, például oltyán, moldvai, móc, szász, sváb, ukrán, rutén, lipován, orosz stb. Hogy ezeket hogyan kezelik, az nem mindig egyértelmű, gyakran az érintett közösségekben sincs egyetértés az ügyben. A józan ész szerint a székelyeket nyilván a magyarok alkategóriájának kell tekinteni, ugyanúgy, ahogy az oltyánok, mócok, vagy moldvaiak a románság alkategóriái, a szászok és a svábok pedig a német nemzet ágai. A rutén/ukrán kategória már kényesebb, hiszen maga az érintett közösség is megosztott, olyan furcsaságok is előfordulhatnak, hogy családon belül, egy anyától és egy apától származó édestestvérek ruténnek, illetve ukránnak vallhatják magukat.

Hasonló kérdés ugyanis másoknál is felvetődik. Ukrajna például külön nemzetnek tekinti a román és a moldáv kisebbségeit a szovjet időkből örökölt gyakorlat szerint. Amit Bukarest erőteljesen nehezményez, egy és ugyanazon nemzeti közösség mesterséges megosztásának tartva. Kijev viszont azzal vág vissza, hogy nem az ő feladata adminisztratív eszközökkel ráerőltetni egy bizonyos nemzeti identitást bármely etnikai közösségre, azt döntse el maga az adott közösség. S akár tetszik Bukarestnek, akár nem, az Ukrajnában élő kb. 400 000 román anyanyelvű közösség megosztott, kisebb részük románnak, nagyobb részük pedig attól különálló moldáv nemzetiségűnek tekinti magát. S nemcsak az Ukrajnában kisebbségben élők esetében vetődik fel a tüskés kérdés, a Moldova köztársaság államalkotó nemzetiségénél hasonló megosztottság tapasztalható saját román/moldáv identitását illetően.

A magyar országgyűlés kétszer utasította el a horváttól különálló bunyevác nemzetiség elismerését, egy nemzet mesterséges megosztásának precedensétől óvakodva. Amennyiben Budapest a horváttól külön nemzetnek tekintené a bunyevác kisebbséget, akkor nem szólalhatna fel, ha mások a székelyeket is a magyartól különböző nemzetiségnek tekintenék. A párhuzam ugyanis tökéletes, a bunyevác (és a sokác) a horvát nemzet olyan alkategóriája, mint a székely (vagy a palóc) a magyar nemzetnél. Szerbia azonban külön nemzetnek tekinti a Vajdaságban élő horvátokat, bunyevácokat és sokácokat, ami komoly feszültséget okoz Belgrád és Zágráb amúgy sem felhőtlen viszonyában. Utóbbi ugyanis – teljesen érthető módon – a vajdasági horvát kisebbség mesterséges felaprózását nehezményezi, még akkor is, ha léteznek olyan bunyevácok és sokácok, akik különálló nemzetnek tekintik magukat, s a megosztottság ott is előfordul családon belül is.

Az egykori Jugoszlávia területén nemcsak a kisebb nemzetrészek ügye kavarja fel a kedélyeket, hanem a jóval tágabb nyelvi kérdés is. A jugoszláv időkben még a szerb-horvát közös nyelv volt az állampolitika, manapság viszont szerb, horvát, bosnyák és montenegrói nyelveket nyilvánítottak hivatalosnak az utódállamokban. Az, hogy a latin ábécét használó horvátot külön nyelvnek tekintik a többnyire cirill betűs szerbtől még elfogadják úgy ahogy, a montenegrói és bosnyák nyelv létezést viszont már nem, főleg, hogy az egykori szerb-horvát nyelv irodalmi változata éppenséggel a Boszniában használt változat volt. A korábbi egynyelvű ember pedig egyik napról a másikra négynyelvűvé változott, anélkül, hogy szókincse egyetlen új szóval bővült volna, jegyzik meg humorosan.

Annak idején a cseh/szlovák kérdés is hasonlóan tüskés volt. A Monarchia idején Prágából nem győzték hangsúlyozni, hogy egyetlen csehszlovák nemzet létezik, miközben Felvidéken megoszlottak a vélemények az egységes csehszlovák, vagy a külön cseh és külön szlovák nemzetek kérdésében. Az akkori magyar mendemonda szerint a szlovákok azok a magyarok, akik csehül beszélnek, a cseh és a szlovák nyelv közötti különbség kb. ugyanannyi, mint a székelyes és a budapesti beszéd között. Csehszlovákia is az egységes nemzet eszméje alapján jött létre 1918-ban cseh kezdeményezésre, s további fél évszázad telt el, amíg az 1968-as prágai tavasz idején a csehek végre elfogadták a különálló szlovák nemzet (és nyelv) létezését.

Skandináviában az egymástól különálló dán, svéd és norvég nemzetek létét sosem kérdőjelezték meg, noha etnikailag és nyelvileg egységes, mondhatni homogén közösséget alkotnak. Valamennyien lutheránusok, nyelveik csak tájszólásilag különböznek egymástól, kb. annyira, mint az oltyánok beszéde a moldvaitól. A dán és a svéd nyelvek/tájszólások könnyebben felismerhetők, a norvég valahogy középen helyezkedik el, vagyis dánul írnak és svédül beszélnek. Norvég szemszögből a három tulajdonképpen egységes nemzetet alkot, csakhogy a dánok nem tudják helyesen kiejteni, a svédek pedig helyesen leírni a közös nyelvet.

A nemzet-nemzetrész kérdése tehát bonyolult, s inkább szubjektív, mintsem objektív tényezőktől függ. Az itáliai nyelvjárások közötti különbségek jelentősek, összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a cseh és szlovák vagy délszláv példákban, az olaszok mégis azonos nemzetnek tekintik magukat. A németeknél hasonló a helyzet, a déli katolikus bajorok nyelve, jelleme és szemlélete például nagyságrendileg különbözik az északi, lutheránus szászokétól. Előbbiek a szemet szúró különbségek ellenére mégis egységesen németeknek tartják magukat, utóbbiak pedig külön nemzeteknek a nyilvánvaló azonosság ellenére!