Elegancia

Egy 1955-ös rövid filmfelvételt kaptam a minap. Egy amerikai színes bőrű (bocsánat: afroamerikai) öttagú, kifogástalan eleganciájú csoport énekli az akkor divatos Only you slágert. A négy férfi fehér öltönyben, a hölgy divatos hosszú estélyiben. Bevallom: nagyon szeretem a fülbemászó melódiát, a felvételt többször is megnéztem. A melódia mellett élveztem az énekesek eleganciáját, a makulátlan kétsoros fehér zakójukat, a csokornyakkendőjüket, a hölgy testhez simuló, remek alakját kiadó csillogó estélyijét. Akkoriban nemcsak fogadásokon, díszestélyeken, rangos díjkiosztáson (lásd Oscar, Aranycipő) volt kötelező az elegancia, hanem még jelentősebb lokálokban is. A fellépő dizőz, a szólista, de a zenekar minden tagja is csak kifogástalan öltözékben léphetett a közönség elé. A Maros partján a divatosabb lokálok bejáratánál sárga vállrojtos portás köszöntötte az illendően öltözött vendégeket. Nyakkendő, zakó nélküli férfit, kíséret nélkül érkező hölgyvendéget be sem engedett. Az volt a hagyomány!

Nem szeretnék vaskalapos konzervatívnak tűnni, ezért előre leszögezem: nincs semmi kifogásom a mostanság dívó lezser öltözködés ellen. A mindennapos farmer sem zavar. Még színházban vagy hangversenyen sem. Mindenki viselje azt, ami számára előnyös, kényelmes. Ami nem feszegeti a jóérzés határait. (Mellesleg egyet nem tudok megérteni: miért árulnak „topis”, szaggatott farmernadrágokat újként az üzletekben?)

Változtak az idők! Néhány évtizeddel ezelőtt magam sem mertem sortban, mezítlábas szandálban a belváros utcáira merészkedni. Manapság már fel sem tűnik senkinek. A nyakkendő nélkül, ingujjban, kockás rövid ujjúban tárgyaló politikusok sem számítanak fehér hollónak.

De… Szóval azért illendő lenne, hogy az érintettek alkalmi öltözetbe vágják magukat, amikor úgy követeli a jómodor. Mondjuk kitüntetések átadásakor. Ne csak az átadóknak legyen kötelező az öltöny, zakó, világos ing és nyakkendő, hanem az átvevőknek is. Legyenek azok bár sportolók, művészek, az élet bármely területén tevékenykedők. Az öltözködésre (ținuta) vonatkozó elvárásokat a meghívókon is fel kellene tüntetni. Hadd érezze mindenki, hogy nem a strandra, nem bárba, nem baráti társaságba tereferére, grillpartira, bográcsosra hívták meg. Hasonlóképpen a jelentős családi eseményekre (házasságkötés, keresztelő) szóló meghívón is szerepelhetne egy, az öltözetre utaló mondat. Tudassák mindenkivel (aki nem tudná!), hogy nem csak mulatni, duhajkodni hívják, hanem megtisztelni a házasulandókat, az újszülöttet, az ünnepeltet. Ha nem is szmokingban, nagyestélyiben, de mindenképpen az alkalomhoz illő elegáns öltözetben.

A megfelelő öltözködésnek mifelénk is hozzá kellene tartóznia a társasági szokásokhoz. Régen az illemtan órákon oktatták a viselkedés szabályaival együtt. Manapság, a nagy (ál)liberalizmus korában az ismeretlen fogalom. Fütyülünk a konvenciókra!