Eurokisebbségek

Másodszor próbálkoznak polgári kezdeményezéssel rákényszeríteni az Európai Bizottságot (EB) a nemzeti kisebbségeknek kedvező jogalkotásra. A Székely Nemzeti Tanács (SNT) petíciója a minap gyűjtötte össze a szükséges aláírást legalább hét uniós tagországból. Az egymillió aláírás már korábban is könnyen összegyűlt csupán Romániából, Magyarországról és Szlovákiából, az uniós szabályok szerint azonban legalább hét tagország polgárai kell hogy támogassák a kezdeményezést.

Mindez alig két héttel azután, hogy az Európai Bizottság elutasította a nemzeti kisebbségek védelmében szóló jogalkotást, holott az azt kezdeményező FUEN (Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója) szintén egymilliónál több aláírást gyűjtött, s decemberben az Európai Parlament háromnegyedes többséggel fogadta el. Az EB cserbenhagyta az őshonos nemzeti kisebbségeket, háborodtak fel a januári döntés nyomán a kisebbségi szervezetek. A Minority SafePack EU-s szintű kisebbség-védelmi szabályrendszer kidolgozását célozta, amolyan uniós kisebbség-minimumot, melyet minden egyes tagországnak be kellett volna tartani. A Minority SafePack lényegében kivonta volna a kisebbségpolitikát a tagországok hatásköréből és áthelyezné EU-s szintre.

Az előzmény alapján nem fűzhetünk túlzott reményeket a székely kezdeményessel kapcsolatosan sem. A nemzetiségi kérdés ugyanis az egyik legkényesebb probléma Európában, amely két világháború példátlan pusztítását eredményezte. Európa azóta nagy ívben kerüli a nemzeti kérdés feszegetését, sőt magát a nemzet fogalmát is eltörölné, ha tehetné. A nemzetállamok létét azonban mégsem lehet megkérdőjelezni, ezek továbbra is a politikai berendezkedés alapját képezik, kormányokkal, törvényekkel, hadseregekkel, külképviseletekkel, zászlókkal, hivatalos nyelvvel és sportválogatottakkal rendelkeznek. Éppen ezért helyezik a hangsúlyt – immár évtizedek óta – az egyéni emberi jogokra, forró kásaként kerülve a nemzeti közösségeket, hiszen utóbbiak esetében óhatatlanul a kollektív jogok kérdése kerülne szóba.

Az őshonos nemzeti kisebbségekhez való viszonyulás is gyökeresen eltérő országonként. A legtöbb őshonos nemzeti kisebbséggel rendelkező Franciaország például a nemzeti kisebbség fogalmát sem ismeri el, sőt, a közvéleménynek sincs tudomása róluk, a kisebbség szó kapcsán leginkább a muszlim és a bevándorlók közösségeire gondolnak. A balti országokban például az őshonosság kérdése vitatott. Észtország lakosságának bő egynegyede, a szomszédos Lettországban pedig egyharmada orosz nyelvű, a két ország azonban nem tekinti őket nemzeti kisebbségnek, hiszen az 1940–1991 közötti szovjet megszállás idején telepítették őket oda az észtek és lettek megkérdezése nélkül (pontosabban akaratuk ellenére) a térség szovjetizálása céljából. Litvánia csupán az évszázadok óta területén élő, őshonos lengyeleket tekinti nemzeti kisebbségnek, a velük számbelileg azonos orosz nyelvű közösséget viszont nem, mondván, az a szovjet idők jogtalan telepítése nyomán keletkezett. Az orosz nyelvűek viszont mindhárom balti országban üldözött nemzeti kisebbségnek tekintik magukat, és lelkesen támogatják a Minority SafePack-et. Észtország és Lettország például korlátozza az orosz nyelvű oktatást és tiltja az orosz nyelvű hivatalos ügyintézést, arra hivatkozva, hogy Európában szinte mindenütt a bevándorlók – különösképpen az illegális bevándorlók – kötelesek a befogadó ország nyelvét használni. Litvánia nagy nehezen elfogadja a litván–lengyel hivatalos kétnyelvűséget a lengyel kisebbség lakta régiókban, de mereven elzárkózik az orosz bevándorlók nyelvének nyilvános használatától.

A határon túli nemzettársakhoz való viszony is igen eltérő, Magyarország, Ausztria, vagy Horvátország számára felkarolásuk kiemelkedő szempont. Románia és Lengyelország viszont már kevésbé törődik a határon túli nemzettársakkal, legalábbis alárendeli az ország tágabb külpolitikai céljainak, Németország pedig valós mostohaanyaként kezeli a még megmaradt külnémeteket, Berlinben még a nemzet említésétől is irtóznak, szitokszónak tekintve azt, miután Hitler éppen az elnyomott külnémetekre hivatkozva bolygatta fel Európát.

Ráadásul a kisebbségek jogainak biztosítására és kiterjesztésére sincs általánosan elfogadható gyógyír. Görögország és Franciaország kivételével minden uniós tagország elfogadja az anyanyelvű oktatáshoz való jogot, de ez már – az említett két országon kívül – mindenütt megvan, s a kisebbségek anyanyelvhasználata is biztosított, ott, ahol a kisebbségek részaránya meghalad egy bizonyos szintet. Hogy mi az a szint, az szintén országonként különböző. De hát a Minority SafePack ennél többet célzott.

Talán a legtüskésebb probléma a kisebbségek területi autonómiája. Számos nyugati országban alkalmazzák, mivel ezt tekintették a nemzeti kisebbségek hosszú távú felkarolása legjobb megoldásának, olyan politikai konstrukció, mely harmonikusan ötvözi az állam szuverenitását és a kisebbségek önrendelkezését. Sokáig valóban az autonómiát tekintették a legjobb megoldásnak, a 2014-es skót és a 2017-es katalán függetlenségi törekvések azonban megkérdőjelezték. A területi integritásukat féltő államok egyre óvatosabbak a területi autonómiával kapcsolatosan, mivel politikai alapot teremt a kisebbségek elszakadásának, mintegy a függetlenség előszobájaként tekintenek rá. Sőt, külpolitikájukat is meghatározza, a saját kisebbségeire tekintő Spanyolország, Szlovákia, vagy Románia ezért nem ismeri el továbbra sem Koszovó függetlenségét, miközben a legtöbb uniós tagország már kezdettől fogva elismerte.

Európai szinten tehát nincs általánosan elfogadott álláspont a nemzeti kisebbségeket illetően. Éppen ellenkezőleg, e téren tapasztalhatók a legnagyobb eltérések az uniós országok között. Az EB roppant kemény fába vágta volna a fejszéjét, ha ekkora szakadék áthidalására vállalkozott volna, méghozzá ilyen fölöttébb érzékeny ügyben. Arról nem is beszélve, hogy a Minority SafePack további szuverenitás-korlátozással párosulna, mivel a kisebbségvédelem jóformán átkerült volna a tagállamok hatásköréből EU-s hatáskörbe. Ami szintén kényes probléma, az utóbbi években amúgy is egyre több tagország morgolódik, hogy Brüsszel a tagállamok kárára terjeszti ki hatásköreit. A Brexit is erre vezethető vissza, arról nem is beszélve, hogy Orbán Viktor a szuveranisták egyik élharcosa, Magyarország többször is szembe szállt Brüsszellel emiatt, például: „Nehogy már Brüsszel szabja meg nekünk, hogy kivel éljünk együtt saját hazánkban, vagy mit tekintsünk családnak” címen.

A nemzeti kérdés és a vele járó országos szuverenitás még akkor is érzékeny probléma, amikor minden egyéb olajozottan működik az EU-ban. Gazdasági virágzás, tagállamok közötti teljes bizalom, ideológiai egyetértés stb. mellett is kockázatos lenne a nemzeti kérdés feszegetése, hiszen óriási a megosztó potenciálja. Borítékolhatóan Brüsszel ellen és egymás ellen fordítaná jó néhány tagországot, jelentősen gyengítve az amúgy is minden ízületénél recsegő-ropogó Uniót. Aligha meglepő tehát, hogy a Minority SafePack ügyében az Európai Bizottság mossa kezeit, és inkább nem nyúl bele a darázsfészekbe. Valószínű, hogy a székely petícióért sem fog lelkesedni. Még ha ezáltal tovább növekszik is a szakadék Brüsszel retorikája és tettei között. Szavak szintjén ugyanis az EU a mindenféle kisebbség felkarolásának élharcosa, legyen szó muszlim vagy színes bőrű bevándorlókról, azonos nemű párokról vagy transzgenderekről, Brüsszel nem győzi hangsúlyozni a sokszínűség és diverzitás iránti elkötelezettségét. Konkrét tettek esetén viszont a pragmatikus konfliktuskerülésé a főszerep.