Fehérek, feketék, kibékülés

Őszinte örömmel olvasom, hogy a múlt heti párizsi „rasszista botrány” két főszereplője kibékült. Ahogy a tévéinformációból következtetek: egy (bizonyára hazai focicsapatban játszó, románul meglepően jól beszélő) afroamerikai labdarúgó közvetítésével.

Az „afroamerikai”, pár évtizede, a „néger, fekete bőrű” megnevezést volt hivatott pályán kívül helyezni. Amolyan szépítő, jelentéstompító kifejezés, mint, például, a magyarban a „fogyatékossággal élő” – régebben egyszerűen fogyatékos – megnevezés.

A kifejezésben finomkodunk; no de a lényeget tekintve?

Mert az-e a lényeg, hogy valakit feketének, négernek (hazai vizekre evezve: romának, nem cigánynak) nevezünk, vagy az, hogyan viszonyulunk hozzájuk?

E cikk írója ezt költői kérdésnek szánta, amelyre azonban megvannak az igen jól körvonalazható válaszok.

Nem az az igazán fontos, hogyan nevezünk valamit, hanem az, hogy mit értünk rajta, és hogy miként viszonyulunk hozzája.

Jószerével senki, eléggé tapasztalt polgár sem hiszi meggyőződéssel, hogy pl. a nevében „demokratikus” párt valóban demokratikus-e. (Persze tisztázandó lenne, hogy mit is jelent a demokratikus.)

A modern világnak sikerült jócskán összezavarnia a fogalmakat. Elhitetni, például, hogy a „fekete” vagy „néger” kifejezés megkülönböztető és rasszista. Holott a világon – senki nem tagadhatja, aki mégis megtenné, azzal aligha érdemes szóbaállni – vannak fehér, fekete, sárga, rézbőrű (meg a köztük átmenetet képező) emberek. Különböző kinézésűek, bőrszínűek, szokásúak, kultúrájúak. De egyik sem alacsonyabbrendű a másiknál.

Egyszerűen más. Így kerek és teljes a világ.

Azt viszont, csak csekély történelmi ismeretek birtokában, senki nem vonhatja kétségbe, hogy évezredekkel ezelőtt a nem fehér bőrű! egyiptomiak, kínaiak, meg mezopotámiaiak elképesztően magas szintű, virágzó kultúrát hoztak létre akkor, amikor az európai fehérek „még a fákon ugráltak”.

***

De térjünk vissza a fehér–fekete ellentétre.

Jó pár évszázada a „modern világ” kétségtelenül behurcolta Amerikába, hajókon, Afrikából, akaratuk ellenére, az „alacsonyabb fajú” rabszolgákat.

A 20. század még ötvenes-hatvanas éveiben is az Államokban lealázó megkülönböztetésnek „örvendtek” a fekete bőrűek. (Számos irodalmi mű is bizonyíték rá.)

Hogy a fekete bőrűek (akkor még nem afroamerikaiak) joggal küzdöttek egyenlőségűkért (lásd a meggyilkolt Martin Luther King tiszteletes példáját), ahhoz nem férhet kétség.

Hogy ez a harc olykor átlépett a normális határokon, és a valóságoson túl menő érzékenységeket érintett, afelől sem lehet kétség.

Az emberiség nagy dolgainak, de csak a fekete–fehér ellentét „kibeszélésére” is azonban természetesen végtelen számú cikkre lenne szükség.

Most csak egy olyan banális történetről van szó, amelyben egy szerinte sértett és egy másik, szerinte ártatlan fél áll egymással szemben.

Magam az utóbbi pártján állok, és nem csak azért, mert honfitársamról van szó. Hanem mert szerintem az ő pártjukon áll az amúgy késélen táncoló igazság, s a botrány mondvacsinált.

Magam érzékeny vagyok magyarságomra. Nem hangoztattam soha mellveregetően, de nem tagadtam meg, és nem is fogom.