Fekete-fehér

Néha döbbenetes dolgokat hall az ember olyanoktól, akikről úgy vélte, hogy többé-kevésbé józan ítélőképességgel vannak megáldva, azaz különbséget tudnak tenni, legalább nagyjából, egyenes vagy ferde, igaz és hazug között. Ami, elismerem, nem mindig könnyű, hisz a mai embert százfelől bombázzák információkkal, rádióból, újságból, televízióból, internetről – ez utóbbira különösen kell vigyázni, óriási a félretájékoztatás veszélye. És azok az információk a legveszélyesebbek, amelyeknek egy része nyilvánvalóan igaz, mert ilyenekkel lehet a legkönnyebben becsapni, félrevezetni az embereket.

Előfordulhat, hogy a téves információkat jóhiszeműen, de rosszul tájékozottságból terjeszti a média, de nem egy példát láttam már arra is, hogy a hír, tudósítás csak úgy sugárzott szerzője elfogultságától, rosszindulatától és attól a szándékától, hogy a maga (hibás) nézőpontjából láttassa a helyzetet. Félrevezessen és manipuláljon. Amiből aztán nemhogy furcsa, de egészen nevetséges dolgok is születhetnek. Ha tudunk rajtuk nevetni, amikor sírásra is lenne okunk. 

Január elsején lesz, ugye, tíz esztendeje Románia európai uniós csatlakozásának. Egy bizonyos internetes honlapon egy általam ismeretlen szerzőtől ennek kapcsán olvasom: tíz esztendő után Románia elmélyül a szegénységben (amiben van némi igazság, főleg, ha másokhoz viszonyítunk), és hogy, például, tavaly a hazai háztartásokban az egy évvel korábbi 1,2 százalékról 1,4-re emelkedett a fekete-fehér tévékészülékek száma. A szerző azt mondja: a színes készülékeket fekete-fehérre kezdik cserélni, és azt sugallja: nincs pénz a színesre, csak az olcsóbbra futja.

A passzus elolvasása után oda vagyok az ámulattól: honnan az ördögből sikerült beszereznie a különbséget jelentő 0,2 százaléknyi honfitársamnak (azok is lehetnek pár ezren) az elmúlt (2015-ös) esztendőben az előző évhez képest több fekete-fehér készüléket? Merthogy olyat, legjobb tudomásom szerint, nálunk már minimum 15 (de inkább több) esztendeje nem gyártanak, sok-sok éve nem árulnak, a raktárak mélyéről is rég kidobták, ami megmaradt, mert a kutya se venné meg, ami pedig, esetleg, lomként padlásokra fel-, pincékbe lekerült annak idején, már rég szétverték a benne lévő fém alkatrészek eladása céljából.

Na mármost: nem nagy ügy, mondhatnánk, üsse kő a tévékészüléket (majd eladjuk belőle a rézdrót tekercset). 

A nagy ügy azonban az, hogy naponta hallunk a legfelsőbb szintekről, a legmenőbb politikusok némelyikétől is hasonló „fekete-fehér-színes” történeteket. A felük igaz, a felük nem. De honnan tudja a szegény újság- és internetolvasó, tévénéző, rádióhallgató, hogy melyik felük? 

Ez itt a kérdés. És nem is kicsi.