Fekete március 35 év távlatából

A december végén ledöntött kommunista diktatúra elnyomásának hosszú évtizedei után 1990 elején az erdélyi magyarság bizalommal tekintett a jövőbe. A rendszerváltást övező óriási lelkesedésben a kisebbségi jogok kivívása karnyújtásnyira tűnt, mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás terén.

Az öröm azonban nem tartott sokáig, a marosvásárhelyi véres etnikai összecsapás, a fekete március óriási traumát okozott, melynek sebei a mai napig sem gyógyultak be teljesen, legalábbis Marosvásárhelyen.

Azóta 35 év telt el, de senkit sem vontak felelősségre annak értelmi szerzői közül. Jóllehet régóta világos, hogy mesterségesen, felülről szított összecsapás volt, melynek részvetői csupán figurák voltak a sakktáblán. De ki rángatta kötélen őket? Hiszen a hodáki és libánfalvi román parasztokat valaki megszervezte, felfegyverezte, s az őket Marosvásárhelyre szállító buszok sem az égből potyogtak, hanem valakik rendelkezésre bocsátották.

Diverzió volt a javából. Felülről megszervezett manipuláció. 

Az 1989-ben utcára vonuló, diktatúrát megdöntő nép valódi rendszerváltást követelt. 1990 elején rendszeresek voltak a forradalmat ellopó, hatalmuk átmentésére törekvő kommunisták és szekusok elleni tömeges utcai megmozdulások. Csúcspontja a március 12-én kiadott temesvári kiáltvány volt, melynek nyolcadik pontja egyértelműen követelte a lusztrációt, vagyis a szekusok és pártaktivisták – azaz a hatalmat megszerző/átmentő klikk – kizárását a politikából és a közéletből.

Közben a magyarság a nemzeti jogokért tüntetett, februárban például Marosvásárhelyen százezres békés megmozdulás volt, gyertyákkal és könyvekkel a magyar oktatás ügyében. Egyszóval az egész ország kitörő vulkánhoz hasonlított, oly közel a decemberi vérengzések után – amikor a szekusok és a hadsereg a tömegbe lőtt több nagyvárosban – Iliescu és szekus bandája nem mert karhatalmi erőkhöz folyamodni a tüntető polgári tömegek ellen. Valamit ki kellett találni, méghozzá gyorsan, az óra ketyegett, mivel a december végén elvileg „feloszlatott” szekuritate állományát ideiglenesen három hónapig a hadsereghez helyezték át.

Januárban és februárban a régi-új hatalom szervezett ugyan „bemelegítő” jellegű, kisebb bányászjárásokat, márciusban valamivel sürgősen el kellett terelni a közvélemény figyelmét a temesvári nyolcadik ponttól. A magyar kártya kijátszása kézenfekvőnek bizonyult, több szempontból is. 

A robbanásig feszült társadalmi ellentét ezáltal a kommunisták/demokraták síkról azon nyomban magyar–román szintre terelődött, az egész ország csak arról beszélt. A nemzeti ellentét lázába terelt nép elsiklott afölött, hogy március 26-án hivatalosan megalakult a szekuritáte útóda, a SRI, vagyis Iliescuék második célja. Végül a marosvásárhelyi kétnapos „esemény” megszervezése és kivitelezése amolyan főpróba volt a három hónappal későbbi, bukaresti nagy bányászjáráshoz.

Ezt eredményezte a marosvásárhelyi vérengzés, amelyben 3 magyar és 2 román életét vesztette. Iliescunak és szekus bandájának megérte, hatalmuk megszilárdult, céljaikat elérték, megszilárdították decemberben átmentett hatalmukat, fontos politikai, gazdasági és médiapozíciókat szereztek, úgy hogy 35 év alatt hajszáluk sem görbült!

35 év után a társadalom már jóformán meg is feledkezett a marosvásárhelyi fekete márciusról. Holott ideje lenne végre kideríteni az igazságot. S felelősségre vonni a vérengzés tulajdonképpeni értelmi tetteseit. Nemcsak a marosvásárhelyiét, hanem a bukaresti bányászjárásét is. Hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó bitorlók soha se rúghassák fel többé önérdekből Erdély etnikai békéjét vagy az ország társadalmi békéjét.