Fiatalság, bolondság – de mennyi?

A fiatalsághoz hozzátartozik az is, hogy elmegy szórakozni az ember. Diszkóba, kocsmába, sétálni barátokkal vagy kettesben stb. Én is fiatal vagyok, én is járok szórakozni, és lehet, hogy én vagyok különc, ebben még nem bizonyosodtam meg. Az viszont biztos, hogy a nagy többség vadul. Szó szerint.

Esténként, főleg hétvégén, gyanús alakokkal telik meg az utca. Ezalatt nemcsak azt értem, hogy sunyi és kihívó tekintetekkel találja magát szembe az ember, hanem azt is, hogy már messziről felhívja magára a figyelmet egy-egy, a szórakozásba belefeledkezett csoport. Kiáltásokkal, lökdösődéssel és odaszólásokkal próbálják bizonyítani, hogy ők az alfa-hímek. Ennek maradványai a lerugdosott kukák és az üvegszilánkok. Ma reggel, a kapunkon kilépve, törött sörösüveggel találtam szembe magam, amit valószínűleg egy autóból hajítottak ki, csak mert „miért ne?” Munkába jövet (körülbelül 15 percnyi út, gyalog) belebotlottam még egy hasonló maradványba.

Egyetemi éveim alatt, mondhatni, kiéltem magam. Sok helyen fordultam meg és sok emberrel találkoztam: a bentlakó életéhez hozzátartozik az, hogy szinte minden este kimegy valahová. Mi is jól éreztük magunkat az utcán, és nem különösebben érdekel – a mai napig sem –, hogy mit szólnak rólunk. De mind viselkedésben, mind kommunikációban igyekeztünk mindig az emberi kereteken belül maradni.

Egy gondolat, egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amint hazafelé tartottam egyik este: rosszabb-e a kóbor kutyánál a kóbor tinédzser?