Finn bumeráng

NATO-csatlakozásával Finnország komoly destabilizáló tényezővé vált, súlyos fenyegetés Oroszország biztonságára, amelyre utóbbi kénytelen lesz megfelelően válaszolni, jelentette ki Szergej Kuzsugetovics Sojgu, Oroszország hadügyminisztere, az orosz biztonsági tanács ülésén. Ugyanaz vonatkozik Svédország leendő NATO-tagságára is, hangsúlyozta az orosz haderő vezetője.

Kétségtelen, a két skandináv ország NATO-csatlakozása fölöttébb érzékenyen érinti Oroszországot. A Balti-tenger amolyan belső NATO-tóvá válik, Finnország csatlakozásával Oroszország és a NATO határa „potom” 1350 kilométerrel hosszabbodott meg, amely ráadásul 120 kilométerre kerül Szentpétervártól! Svédország csatlakozása a Balti-tenger ellenőrzése szempontjából kiemelt, jelentősen korlátozza az orosz flotta mozgásterét, a tenger közepén lévő, azt szinte mindenestől ellenőrző, rendkívüli stratégiai fontosságú svéd Gotland-sziget pedig a NATO fennhatósága alá kerül.

Moszkva szerint tehát nem az jelenti a veszélyt, ha az atomfegyverekkel teletömött orosz nagyhatalom támadja meg gyengébb, kisebb szomszédjait, hanem az, ha utóbbiak óvatosságból a NATO védőernyője alá bújnak.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió fájdalmas emlékeket idézett fel a finneknél, az ország semlegessége kényszerből született 1944 után. 1939. november 30-án a Szovjetunió katonai támadást indított Finnország ellen az ország teljes elfoglalása és kommunizálása céljából. Mivel akkoriban nem volt még NATO, a finnek önerőből, külső segítség nélkül álltak ellen hősiesen az óriási túlerőben lévő agresszornak. A szomszédos országok féltek állami szintű segítséget nyújtani Finnországnak, mert tartottak a szovjet agressziótól. Német segítségre sem számíthattak, a két totalitárius nagyhatalom akkoriban szövetséges volt, kerek három hónappal korábban kötötték meg Moszkvában szovjet kezdeményezésre a Ribbentrop–Molotov-paktumot és másfél hónappal korábban fejezték be Lengyelország közös megszállását és egymás közötti felosztását. Csupán néhány száz skandináv (főleg svéd, kevés norvég) önkéntes és kevés hazája elvesztése miatt fölöttébb elkeseredett lengyel harcolt a finnek oldalán. Finnország akkori 3,5 milliós összlakossága kb. ugyanannyi volt, mint a Szovjetunió éves népszaporulata. 1940 márciusában Sztálin mégis kénytelen volt a hősies ellenállás nyomán kedvezőtlen békét kötni. A Szovjetunió lemondott Finnország teljes megszállásáról, csupán területének kb. 10%-t (Karéliát) foglalta el. Mivel a finnek – is – irtóztak a szovjet kommunista uralomtól, Helsinki üresen adta át a karéliai területeket, azok színtiszta finn lakosságát pedig az ország többi területére telepítette. Ez óriási nemzeti trauma és adminisztratív kihívás volt Finnország számára, a menekültek az összlakosság kb. 15%-t tették ki. 1941-ben, három nappal a Wehrmacht offenzívája után, a Szovjetunió újból megtámadta Finnországot, Moszkvában ugyanis joggal gondoltak arra, hogy Finnország csatlakozik Németországhoz, az egy évvel korábban elvesztett területek visszaszerzése céljából. A másodszori agresszió nyomán Finnország valóban csatlakozott Németországhoz, és három évre felszabadította az 1940-ben elvesztett területeit, ahová a lakosság is hazatért. Csakhogy 1944-ben ismét fordult a történelem kockája, Helsinki ismét kénytelen volt elfogadni Moszkva feltételeit, beleértve a területveszteséget, melynek szerencsétlen lakossága másodszor is szülőföldje elhagyására kényszerült. Németország csatlósaként Finnország a nyugatiak segítségére sem számíthatott, teljesen magára maradt a hatalmas Szovjetunióval szemben.

A semlegesség tehát a maximum volt az adott körülmények között. A finnek mégis szerencsének tekintették, az ország megőrizhette függetlenségét, a szovjetek nem foglalták el mindenestől, mint a balti államokat, sőt, még a kommunizmust sem erőltették rájuk, mint a kelet-európai „testvér-országokra”. Mindez azonban roppant óvatos politikát eredményezett – az volt az úgynevezett finnlandizáció: Helsinki kényesen ügyelt, nehogy bármely intézkedését Moszkvában sértésnek tekintsék, s arra hivatkozva ismét lerohanják. Finnország visszaküldte a KGB karmaiba a disszidálókat, semmilyen szovjetellenes tevékenységet (pl. kiadványok, rádióállomás stb.) nem engedélyezett területén, még a közös skandináv légitársasághoz (SAS) sem csatlakozott, nehogy Moszkvában szovjetellenes gesztusnak tekintsék azt. Az EU-csatlakozást is csak 1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után kérvényezte. Már akkor is, utólag is sokan felhányták a finneknek, hogy a külpolitikában alárendelték saját nemzeti érdekeiket a szovjet érdekeknek.

Moszkva hasonló finnlandizációt akart volna Ukrajna részéről, sőt, lehetőleg a tágabb Kelet-Európa részéről is, vagyis hogy Kijev (és más keleti fővárosok) alárendelje külpolitikáját Moszkva érdekeinek. Az Ukrajna elleni agresszió azonban bumerángként ütött vissza: tavaly óta Finnország végképp felszámolta a finnlandizáció utolsó maradványait, s áprilisi csatlakozásával közvetlenül az orosz határig húzta a NATO-t. Bármenyire is háborognak ezért Moszkvában, csakis saját magukat okolhatják a kialakult helyzetért. Ha nem hajítják el a bumerángot, az nem csaphatott volna vissza.