Focibárók

Mély tiszteletet érzek azok iránt, akik valamilyen formában segítik a sportmozgalmat. A tömegsportot vagy a profit egyaránt. Teszik vagy politikai befolyásukkal, személyes példamutatással, vagy pedig anyagi lehetőségeikhez mérten kisebb vagy nagyobb összegekkel. A támogatók többsége neve elhallgatásával, esetleg cégük nevének megemlítését kérve teszi.

De erős fenntartásaim vannak azokkal a mágnásokkal szemben, akik kivagyiságukat kiemelve megvesznek maguknak egy csapatot, s azt futtatják egy bizonyos ideig. Számomra ők a focibárók. Mint három évtizede Akasztón Stadler Józsi bácsi, a furfangos juhász, aki csinos stadiont is építtetett a néhány ezer lelket számláló alföldi településen. Az 1990-es években az NBI-ben induló együttes az ő nevét viselte. Avagy mint teszi a román focibajnokságban néhány Bukarest környéki nábob, Voluntari, Chiajna, Clinceni, Snagov stb. első vagy második ligás csapatának tulajdonosa. Ha egy alacsonyabb osztályú együttest pátyolgatna, még meg is tapsolnám. 

A kérdésben nem szeretnék senkivel vitába szállni, mindenkinek lehet saját véleménye. De kérdezném, vajon használ-e akármelyik ország sportéletének az, hogy az öt- vagy tízezer lakosú településre összevásárolnak (mondjuk) 18-20 profi futballistát? Közülük egyik sem helyi. Egy olyan kis településen dicséretes lenne összeszedni egy valamire való, némi eredményt felmutató ifjúsági együttest is. Nemhogy egy profi csapatot!

Az elmúlt bajnoki idényben az egyik első ligás együttes kezdőcsapatában hét külföldi (!) idegenlégiós lépett pályára. Húsz perc elteltével az edző az egyik fiatal román játékos helyett egy újabb külföldit küldött a pályára!

Az első vagy második ligába felkerülő csapat mérkőzéseire kilátogat (talán?) néhány száz érdeklődő. Tanúsítom: annak idején, az ötvenes években az aradi textilgyári fiúk edzőmérkőzésein többen állták körül a pályát. Az említett helységekben egy egész idényben kevesebben voltak, mint egy népszerű hazai együttes egyetlen jelentősebb találkozóján. A csapat „vitézkedése” lényegében csak a tulajdonos „dicsőségét” hivatott növelni. Ha ő beleun, netalán fogytán a pénze, kiárusítja a fiúkat, mint az áruházak a szezonban megmaradt portékájukat. S legfeljebb marad utána a kisebb vagy nagyobb befogadóképességi stadion. Szerencsére azt még szét sem lehet szerelni, s néhány száz (ezer?) kilométerrel arrább újra állítani, mint a könnyűszerkezetű műhelycsarnokokat. 

Nem az én feladatom a hazai fociliga vagy labdarúgó-szövetség számára tanácsokat osztogatni. Megjegyzésemet is halkan teszem. De bizonyosan állítom, hogy sokkal többet használna a labdarúgó sportnak, ha az évi licenszek osztogatásakor a szakszövetség számára az első- és másodligás csapatoknál, az egész bajnokság tartamára elegendő anyagi alap ellenőrzése mellett, az első számú kritérium az utánpótlás (gyermek, ifjúsági) -csapatok léte és azok képzési feltételeinek megteremtése lenne. A többi (stadion, az edző képesítése, egészségügyi feltételek, esti világítás, edzőpálya stb.) mind eltörpül az utánpótlás képzése mellett. És minden csapatban a bajnokságban kötelezően legalább egy helyi nevelésű fiatalnak is helyet kellene biztosítani. 

Kíváncsi lennék, ha az utánpótlás nevelését kötelezővé tennék, hány kivagyi focibáró lépne vissza a támogatástól.