Fordulópont a háborúban?

Nagy Károly-díjban részesült Volodimir Zelenszkij és a hazáját hősiesen védelmező ukrán nép. Az európai együttműködés és összefogás előmozdításának elismerésére létesített neves díjat Nagy-Károly egykori fővárosában, a németországi Aachenben adták át az ukrán elnöknek ünnepélyes körülmények között.

Zelenszkíj azonban nemcsak a díj átvételére utazott el, diadalmas európai turnéja során több nyugat-európai ország fővárosában fordult meg, s mindenütt komoly támogatást szerzett hazája honvédő háborújához. Róma, Berlin, Párizs és London a támogatás fokozásáról biztosította az ukrán elnököt a várt nagy offenzíva előtt, amely sok elemző szerint akár fordulópont is lehet a háború kimenetelében.

Déjá vu? Hasonló már történt, nyilván kisebb léptékben a kilencvenes évek jugoszláv testvérháborúi idején. Jugoszlávia 1991-es szétesésénél a belgrádi szerb vezetés Milosevics elnökkel az élen nyíltan támogatta a szakadár horvátországi, majd boszniai szerbeket. Minden téren, többek között fegyverekkel. A függetlenségét kivívó Horvátország 1991-ben, illetve Bosznia 1992-ben csak könnyű fegyverekkel (főleg géppuskákkal) rendelkezett, miközben a szakadár szerbek a jugoszláv állami hadsereg nehézfegyvereivel (beleértve ágyúkat, tüzérséget, tankokat és harci repülőgépeket) harcoltak. 1991 őszén Milosevics becsapta a nagyvilágot, amikor Jugoszlávia elleni fegyverembergót alkudott ki. Belgrád azzal érvelt, hogy a fegyverek csak fokozzák a már kitört, de még aránylag kisméretű háborút, a minden harcoló fél számára érvényes fegyverimport-tilalom a harcok befejezését eredményezi. Ismerős, nemde? Manapság is vannak, akik hasonlót szorgalmaznak, szintén a békére hivatkozva, de csak egyoldalúan, Ukrajnára vonatkozóan. Mivel akkor az embargó minden fél számára kötelező volt, a világ naivan bevette a belgrádi csalétket, mit sem törődve a kiinduló állapottal. A fegyverembargó nyomán a jugoszláv hadsereg arzenálját ellenőrző szerbek megőrizték óriási katonai fölényűket, annak alapján foglaltak el újabb területeket, ahol tömegeket mészároltak le, illetve szerveztek nagyméretű etnikai tisztogatásokat éveken keresztül. Hiába könyörgött Horvátország és Bosznia fegyverekért, hogy legyen mivel megvédenie a civil lakosságot, süket fülekre talált. A horvát és a bosnyák állami hadseregeknek alig volt mivel harcolniuk, csupán elszánt honvédő katonákból nem volt hiány. Komoly béketárgyalások sem voltak. Amíg óriási katonai fölényük nyomán a harctéren eredményesek voltak, a szerbek nem voltak hajlandók arra, fegyverrel többet értek el, mint potenciális tárgyalásokkal.

1994-re a civil áldozatok száma megközelítette a százezret és a szerbek több mint kétmillió civilt űztek el otthonaikból nagyméretű etnikai tisztogatások révén. Ekkor az USA megunta a végtelennek tűnő vérengzést és szenvedést, és titokban felfegyverezte a horvát hadsereget, illetve kiképezte annak tisztjeit és katonáit. Annak nyomán indította el Zágráb 1995. augusztus 4-én a Vihar hadműveletet (operacija Oluja), a második világháború utáni Európa legnagyobb szárazföldi offenzíváját. Három nap alatt, augusztus 7-ig a horvát hadsereg visszaszerezte négy évvel korábban elvesztett területeit, elsöpörve a szakadár, úgynevezett Krajnai Szerb Köztársaságot, amely kártyavárként omlott össze napokon belül. Sőt, a megsemmisítő horvát győzelem tovább gyűrűzött a szomszédos Boszniába, ahol a bosnyák és a boszniai horvát szövetséges erők jelentősen előrenyomultak a boszniai szerbekkel szemben. Láss csodát, a katonai szerencse gyökeres megváltozása után a szerbek hajlandók voltak tárgyalni, mármint a boszniai szerbek, akiknek még mindig volt miről tárgyalni, miközben a horvátországi szerbek mindent elveszítettek!

Hasonló készülne Ukrajnában is? A civilizált Nyugat egyre több, korszerűbb és nagyobb hatóerejű fegyverrel támogatja Kijevet – ami az orosz agresszió tavaly februári kezdetén, sőt, még tavaly nyáron is tabunak számított, manapság már tény. A kezdeti Javelin rövidtávú rakéták és Bayraktar török drónok után a Himars légvédelmi rakéták, majd a Patriot tüzérségi rendszer, a Leopard és Abrams nehéztankok, sőt, Lengyelország és Szlovákia régi szovjet gyártmányú hadirepülőgépekkel is segíti Ukrajnát, London pedig nagy hatótávolságú rakétákkal is. Közben a NATO gőzerővel képezi ki az ukrán tiszteket és katonákat, s mindezt nyíltan, nem titokban, mint a horvátokkal 1994–95-ben. Az ukrajnaiakban ugyanúgy megvan az elszántság a honvédő háborúhoz, mint annak idején a horvátokban és a bosnyákokban.

A nyugatiak a jugoszláv vérengzések nyomán döbbentek rá, hogy a fegyverembargó nem a békét, hanem éppen ellenkezőleg, a civil lakosság elleni népirtást serkenti, amennyiben az agresszor jelentős fegyverfölényben van, a megtámadottnak pedig nincs mivel védekeznie. A nyilvánvaló hasonlóságok ellenére a helyzet mégis különbözik, a horvátok Vihar hadműveletéhez hasonló nagyméretű és elsöprő ukrán offenzívára aligha lehetne számítani, noha Zelenszkij európai körútja az erre való felkészülésre utal. Az orosz hadsereg mégis nagyságrendekkel erősebb, mint a horvátországi és a boszniai szerb szakadároké. Komolyabb előrelépéssel azonban az ukránok tárgyalási asztalhoz kényszeríthetik az oroszokat, akik eddig jóformán semmi mást sem fogadnak el, mint teljes ukrán fegyverletételt.