Geopolitika és nemzeti ünnep

Bukarestben tanácskoztak két napig a NATO-tagállamok külügyminiszterei, miközben Románia megünnepelte az úgynevezett nagy egyesülést. A nemzetközi védelmi szövetség összejövetelén nyilván az oroszok hódító háborúja és az Ukrajnának nyújtható további segítség állt a középpontban. Románia viszont a 104 évvel ezelőtti gyulafehérvári nemzetgyűlésről emlékezett meg.A két esemény egybeesése több mint jelkép, mondhatni, hogy Románia történelmi sorsának/szerencséjének és a hosszú távú tágabb nemzetközi geopolitika érdekek összefonódásának tükrözése. Belföldön Románia 1859-es létrejöttét, majd 1918–20-as megnagyobbodását a román nemzet történelmi küzdelme sikerének tekintik, s csak itt-ott említik lábjegyzékben a kedvező nemzetközi geopolitikai helyzetet. Holott utóbbinak sokkal jelentősebb, mondhatni meghatározó szerepe volt Románia számára.Évszázadokon keresztül Havasalföldön és Moldvában fel sem vetődött az egyesülés gondolata, sőt, még az időnkénti együttműködésé sem, holott tisztában voltak azzal, hogy lényegében ugyanaz a nép lakja mindkettőt. Egyesítésük inkább külső geopolitikai megfontolásból történt. A cári Oroszország ugyanis sorozatos hódító háborúkat indított a hanyatló Oszmán Birodalom ellen, melyek során újabb és újabb területeket hasított ki a szultán uralma alól. A sorozatos orosz fegyveres terjeszkedés – melynek végső célja a Balkán és Konstantinápoly meghódítása lett volna – azonban felriasztotta a nyugati hatalmakat, olyannyira, hogy 1853-ban Nagy-Britannia, Franciaország és az Olaszország-előd Szardínia-Piemont háborúba lépett az oszmánok oldalán a Havas­alföldet és Moldvát már megszállás alatt tartó s onnan támadó Oroszországnak. Az 1856-ig tartó s a történelembe krími háborúként bekerülő háborúban a nyugatiak legyőzték Oroszországot, a további orosz terjeszkedés megakadályozására pedig a két román fejedelemség egyesítése mellett döntöttek. Az 1859-es egyesülést ugyanis Londonban és különösképpen Párizsban jobban szorgalmazták, mint a moldvai bojárok Jászvásáron. Moș Ion Roată lelkesedése aligha egyesítette volna a két román fejedelemséget a krími háború utáni geopolitikai helyzet gyökeres megváltozása nélkül, az orosz hadsereg évszázados nyomulását biztosan nem állította volna meg. A nyugati bábáskodással létrehozott új ortodox állam ugyanis földrajzi és politikai akadályt jelentett Oroszország balkáni terjeszkedése előtt.1918–20-ban ismét rámosolygott a szerencse Romániára, az első világháborúban elszenvedett veszteség ellenére az ország szinte megduplázta területét Erdély megszerzésével. Jelentős részben az újabb – bolsevik – orosz veszély megfékezésére. Németországban (1919-es berlini kommunistalázadás, bajor tanácsköztársaság), Felvidéken (ún. szlovák tanácsköztársaság), vagy a rémséges Magyar Tanácsköztársaság bebizonyította, hogy a kommunizmus terjedése valós fenyegetést jelentett Európa számára, hogy addigra az oroszországi bolsevikok lényegében megnyerték a polgárháborút, és fegyverrel szándékozták segíteni külföldi elvtársaikat a proletár világforradalom céljából. Ingatag belpolitikai helyzetével és tanácsköztársasági friss múltjával 1920-ban Magyarország a bolsevikellenes védővonal gyenge láncszeme volt, miközben Románia erős és határozottan kommunistaellenes kormánnyal és hadsereggel rendelkezett. Ami létfontosságúnak bizonyult a határok nagyhatalmak általi átrajzolásánál. Az Arad–Nagyvárad–Szatmár-vasútvonal ellenőrzése kiemelt szempont volt nemzetközi téren. 1919-ben Kun Béláék és Leninék azon próbálták egymást segíteni, a tanácsköztársaság leverése után pedig a nyugatiak azon – is – szállítottak katonai segítséget az oroszországi fehéreknek a vörös bolsevikok elleni harcukban. A vasútvonal ellenőrzése és a tágabb geopolitikai szempontok sokkal fontosabbak voltak az új országhatár meghúzásánál, mint azok lakossági összetétele.Trianon korántsem a népek önrendelkezéséről szólt – a békediktátum szövege például nem is említi az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlést vagy a délvidéki szerbek ugyanaznapi belgrádi nagygyűlését – hanem a nagyhatalmak geopolitikai érdekeikről. A britek és a kórosan németellenes franciák mindenekelőtt Berlin közép-európai befolyását szándékozták visszaszorítani, illetve az orosz bolsevizmus terjedését megakadályozni a keleti országok kommunistaellenes láncolata (cordon sanitaire-politika) révén. Magyarország sajnos mindkét szempontból rosszul állt, Románia viszont kulcsfontosságúnak bizonyult. A második világháború bebizonyította, hogy Franciaország és kelet-európai szövetségesei nem képesek sem a német, sem a bolsevik nyomulást megállítani. Az USA viszont képes volt rá 1945 után a NATO révén, melynek európai céljait már az első, angol nemzetiségű főtitkára megfogalmazta: az amerikaiakat bent, a németeket lent, az oroszokat pedig kint tartani! Utóbbiakat például Ukrajnából – Bukarestben éppen erről tárgyaltak a NATO-tagországok külügyminiszterei. Nem is találhattak volna jobb helyszínt.