Gloria victis

Lukács Zoltán emlékére

Neve 30 éve egy név az aradi ’89-es decemberi áldozatok között, születése és halála dátumát megtaláljuk – a többiekével együtt – az aradi múzeum 1989-es részlegén, itt még egy kisebb méretű arckép is van róla. Alakját őrzik a családi fotók, az egyiken éppen néhány hónapos kisfia felé hajol… Ő maga nincs sehol.

„Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem…” (Kosztolányi Dezső sorai)

Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Ezt vette el tőle a gyilkos golyó.

Próbálom felidézni személyiségét, külsejét, magas vékony alakját, göndör, minden irányba felfelé kunkorodó, barna hajrengetegét, meleg, barna tekintetét. Hallani vélem a nevetését, mert szeretett nevetni. Nem volt egy „született hős” típus. Imádta a favicceket, az egyik kedvencét minden szilveszterkor elmondjuk az ő emlékére. Szívesen járt kirándulni, minden alkalmat megragadott, hogy a hegyekbe menjen, még egészen fiatal volt, talán középiskolás, mikor képes volt egy nyáron napokig kinn maradni a Biharban egy pásztor mellett, őrizte vele a juhokat. Alkoholt alig fogyasztott, csak hébe-hóba, ünnepi alkalmakkor ivott meg egy-egy pohár italt, ám az orvos – nagy mulatságunkra – mégis alkoholistának akarta nyilvánítani, mikor ki tudja, mi okból hasnyálmirigy-gyulladást kapott.

Hajdani osztályfőnöke, Péterfy Árpád így emlékezett meg róla az egykori Jelen hasábjain 1989 decemberének végén „(….) Nótás kedvedet visszhangozzák a Nyugati Kárpátok hegyei, a Retyezát bércei, amit együtt barangoltunk be. (…) Zoli, milyen büszkén újságoltad, hogy kisfiad született, (….) Zoli, nem haltál meg! Az ilyen ember csak hosszú útra megy a kapott golyóval, hogy mindenkit figyelmeztessen: íme, ez a zsarnokság utolsó érve (….), amely ellen életünk árán is küzdeni kell. (…) Zoli, jelenlegi tanítványaim is példaképnek tekintenek, s örökre velük maradsz. (Az újságot a felesége őrizte meg.)

Özvegy édesanyja szemefénye volt, mint egyetlen gyermek, ő is mindent megtett volna a családjáért. Nagyon várták a karácsonyt a feleségével, Fridával együtt, egyetlen gyermekük, Norbi 1989 májusában született, ez lett volna az első szenteste, amit kisfiukkal töltenek.

De Lukács Zoltán nem érte meg a karácsonyt. Azon a bizonyos december 23-án, amikor a város túl volt a megelőző napi diktátor-szökés okozta euforikus, majd véres eseményein, (a hivatalos közlés szerint) délután 16 órakor a Bank előtt egy fejlövés véget vetett az életének. 31 éves volt.

Hogy pontosan hogyan történt, azt csak megközelítőleg lehet rekonstruálni néhány szemtanú, illetve a család emlékei alapján. Úgy mesélik, Zoli december 21. éjszakáján és december 22-én is ott volt az utcán a tüntetők között. 23-án délelőtt már azt mondta, hogy belefáradt, ezután otthon marad a Mosóczy-telepen, ahol laktak. De kora délután csak elindult újra gyalog, a város felé. A vörös templom környékére érhetett a többiekkel együtt, mikor a főút városháza felöli oldalán feltűnt egy páncélozott harci jármű, amely félelmetesen haladt a központ felé. Zoli, valószínűleg, kíváncsi volt (a többiekkel együtt), hogy mi fog történni, ezért tovább haladtak a fák közötti sávban szintén előre. Mire felértek, a Városháza környékén már lövöldöztek, jöttek a golyók a Bank padlásának irányából a Városháza felé, a harckocsi pedig a Bankot lőtte.

Egyszer csak, akik a közelében álltak, azt látták, hogy Zoltán térdre esik, majd elvágódik. Talán egy kicsit kihajolt a fa mögül, s akkor érte a homloka közepén, a két szemöldöke között a halálos lövés, olyan erővel, hogy (amint utólag kiderült) a hátsó koponyacsonton jött ki a golyó. Vajon a Bankpadlás magasságából ilyen célzottan, ennyire messzire jöhet-e lövés ekkora erővel, vagy talán máshonnan kapta a golyót? Talán egy mesterlövész, ki tudja, ki, és milyen okból pont őt vette célba. Hátborzongató!!

Többeket ért – egyéb sérülések mellett – fejlövés azokban a napokban. És mindez Ceaușescuhelikopteres elmenekülése után, amikor a diktátor személyesen már semmiképp sem adhatott tűzparancsot. Aradon december 22-e dele és december 30. között 19-en haltak meg (a decemberi események aradi áldozatainak szám összesen 21), országos szinten pedig a több mint ezer áldozat közül 862-en vesztették életüket ebben az időszakban

Egyre nyilvánvalóbb, hogy többségük halála nem volt szükségszerű, sokan közülük életben maradhattak volna, ha a jogos népharagot kihasználó, a lakosságot aljasul félrevezető tébolyult hatalom nem akarja – emberéleteket nem kímélve – igazolni, hogy nem önkényesen vette át az ország irányítását.

Mindazok, akik a harcokban elestek, megkapták a „hős vértanú” (erou martir) titulust, és a család anyagi juttatást is kapott. De kárpótolhatja-e bármi az értelmetlenül feláldozott emberéletet?

Gloria victis! Dicsőség az áldozatoknak!

Piroska Katalin

(Az adatokEmil Şimăndankönyvéből, illetve Hosszú Zoltán december 20-án bemutatásra kerülő művéből valók.)