Grandiózus elképzelések, apró megvalósítások

Kevés konkrét vállalás, viszont annál több ünnepélyes deklaráció – így értékelte a skóciai Glasgowban zajló ENSZ-klímakonferenciát Áder János. Magyarország köztársasági elnöke aligha téved, a 26. (!) klímacsúcs semmilyen jelentős előrelépést nem hozott. Az első ilyen világszintű klímacsúcsot 1992-ben szervezték meg a brazíliai Rio de Janeiróban, majd 1995 óta évente megszervezik. Tavaly a koronavírus-pandémia miatt maradt el, idén viszont megtartották a skót metropolisban. Azóta rengeteg alkalommal kongatták a vészharangokat, a nyugat-európai és az észak-amerikai sajtóban pedig rendszeresen emlegetnek klíma-apokalipszist.

Sokan – többek között Joe Biden amerikai és Áder János magyar elnök – elítélően jegyezték meg, hogy Kína, Oroszország, Brazília és Törökország vezetői nem méltóztattak személyesen megjelenni a klímacsúcson, Xi Jinping kínai és Vladimir Vladimirovics Putyin orosz államelnök a járványra hivatkozva, Jair Bolsonaro brazil és Recep Tayyip Erdogan török államfők pedig ürügyet sem hoztak fel, egyszerűen nem tartották fontosnak a témát.

2015-ben a világ vezetői megegyeztek Párizsban, hogy energiatermelésüket és -felhasználásukat úgy alakítják át, hogy a globális hőmérséklet-növekedés legfeljebb 2 fok legyen. Glasgowban elvileg 1,5 fokra csökkentették volna a szintet, és számos ország vállalná, hogy 2050-re karbonsemlegessé váljon. Az EU már hivatalosan is felvállalta az időpontot, Kína viszont csak tíz évvel később, 2060-ra vállalta a klímasemlegességet, India pedig 2070-re. Konkrét garanciát azonban nem nyújtottak az időközben teendő lépésekről, ha egyáltalán garanciát lehet vállalni ilyen mélyreható változás esetében. Több mint 100 ország vállalta, hogy 2030-ra beszünteti az erdőirtást, sőt, növeli erdőterületeit.

Mindezek keveset érnek, a fejlődő országok és a harmadik világ hozzájárulása nélkül kevés előrelépésre lehet számítani. A globális széndioxid kibocsátás, az erdőirtás és a környezetszennyezés oroszlánrésze (akár több mint háromnegyede is) ugyanis a harmadik világ, különösképpen a fejlődő nagy országokban történik. Brazília például toronymagasan világelső az erdőirtás terén, az Amazonas folyó őserdejéből évente közepes európai ország területének megfelelő nagyságú erdőt borotválnak le. Brazília viszont nem vállalt semmilyen kötelezettséget ennek megfékezésére.

A kőszén alapú hőerőművek fokozatos leállításáról sem született egyezség. Éppen ellenkezőleg. Kína 95, India 28, Indonézia pedig 23 új ilyen hőerőművet épít az üzemben lévők mellé. A fejlődő országoknak óriási az energiaéhségük, nem válogatnak annak forrásai alapján. Arról nem is beszélve, hogy a bányák, és hőerőművek millióknak biztosítanak megélhetést, az amúgy is szegényebb és magas népszaporulatú országokban! A zöld energiára való áttérés ráadásul pénzbe kerülne, amivel a harmadik világ koldus szegény országai nem rendelkeznek, Kína pedig korántsem biztos, hogy ilyesmire fordítaná hatalmas pénzügyi tartalékait, ahelyett, hogy a lakosság életkörülményeit javítaná.

Fizessen csak a Nyugat, véli az éghajlatváltozás problémáiról jóformán tudomást sem vevő harmadik világ. Azt csupán az európai és észak-amerikai gazdag országok jólétben elkényeztetett lakossága szeszélyének tekintik. Egy évtizede a fejlett országok vállalták, hogy évi százmilliárd dollárt adnak össze a fejlődő országoknak a klímacélok teljesülése érdekében, de eddig csak mintegy 80 milliárd jött össze, úgy, hogy az EU 27 tagállama befizette a rá eső részt. De még ha össze is gyűlne az egész összeg, a gazdag európaiak és amerikaiak úgy sem ellenőrizhetnék, hogy a harmadik világ országai valóban erre a célra költik-e el a pénzt. Az egyéb segélyek több évtizedes keserű tapasztalata ugyanis teljesen másról tanúskodik.