Hatvan év utáni gondolatok 1956-ról (II.)

A történészek, írók, publicisták anyaga is nagyon gazdag. Itthon csak az utóbbi években, de Nyugaton már a kezdetektől jelentek meg tanulmányok, történelmi értekezések és szépirodalmi művek is a magyar forradalomról, és ebben a felvilágosító munkában elsősorban a magyar emigráció legkiválóbb képviselői jeleskedtek. Csak néhányat említve: Márai Sándor, Faludy György, a kiváló műfordító és költő, Gömöri György és András Sándor versei, Kabdebó Tamás, Dénes Tibor regényei, vagy Méray Tibor, Gosztonyi Péter, Aczél Tamás, Csonka Emil, Borbándi Gyula tanulmányai és publicisztikai írásai. 1966-ban jelent meg pl. Borbándi és Molnár József szerkesztésében a „Tanulmányok a magyar forradalomról” és Aczél Tamás szerkesztésében a „Tíz évvel később” gyűjteményes kötet, melyben szerepel Ignotus Pál, Molnár Miklós, Szász Béla, Fejtő Ferenc, vagy a világhírű magyar származású Arthur Koestler és Polányi Mihály. Ebben a válogatásban szerepel Raymond Áron francia filozófus is.

Még lehetne folytatni a felsorolást, de ez a kis ízelítő elsősorban azt szeretné igazolni, hogy ’56 szelleme nem annyira az átlagembert, mint az értelmiség történelem, politika és társadalomtudományok iránt érdeklődő rétegét érdekelte, és ma is ez a helyzet.

A tényeket és véleményeket szemügyre véve és összehasonlítva feltételezhetjük, hogy a magyar forradalom megítélésében közös álláspont, ún. konszenzus soha nem jöhet létre. De ez nem is baj, a különböző véleményeket érdemes összevetni, és közös tanulságok megfogalmazásában felhasználni.

A forradalom mindkét oldalon álló főszerepelői, egy-két kivételtől eltekintve, már nincsenek közöttünk. Feljegyzéseik, vagy környezetükre gyakorolt hatásuk merőben különbözőek. Az elnyomók, a véres diktatúrát körömszakadtáig védő és a hóhérok ivadékai másképpen ítélik meg az akkori helyzetet, mint a fiatal lázadók, a forradalmárok, vagy az akkori idők szellemi ellenállóinak leszármazottjai. Ez logikus, itt ne is várjunk tárgyilagosságot. De merőben más vélemények születtek 1956 szelleméről, a forradalom kitörésének okairól azokban a távoli értelmiségi körökben is, ahol különböző politikai oldalhoz tartozó személyiségek, eszmei hovatartozásuknak megfelelően, más-más szemszögből közelítették meg a témát.

A Németországban, majd Angliában élő és ott dolgozó magyar származású Polányi Mihály polihisztor szerint 1956 lényege a klasszikus liberalizmus eszméihez való visszatérés, ami valójában a francia forradalom szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit jelenti. Polányi elsősorban természettudós, de a negyvenes évek végétől már intenzíven a társadalomtudományok felé fordul, főleg etikai és filozófiai kérdések érdeklik. Konzervatív gondolkodású, de híve a szabad társadalomnak (Popper). Polányi értelmezésében 1956-ban az összeomlás és az újrakezdéskettőssége jelenik meg. Elmélete új, érdekes, de persze vitatható. Azért emeltem ki pár szóval Polányi ’56-os „elméletét”, mert azóta is vitatják, nem csak nálunk, de Nyugaton is a forradalom baloldali, vagy jobboldali jellegét.  Ne felejtsük el, hogy ’56 szellemi megteremtőit a Petőfi Körben találjuk, ahol végeredményben baloldali értelmiségiek – kommunisták – gyülekeztek, és igyekeztek elsősorban a kommunista blokkon belüli személyi kultusz felszámolására és a rendszer túlkapásainak és igazságtalanságainak a megszüntetésére. Sokan nevezik őket „revizionista kommunistáknak”. Az is igaz, hogy a forradalomban aktívan nem vettek részt, és okt. 24-től, Nagy Imre színrelépésétől már nem látták értelmét az események további kiéleződésének. A fegyveres felkelést viszont a „nemzet fiataljai” kezdték.

Nos, lehetne a sort folytatni olyan nagy külföldi személyiségekkel, akik felemelték ugyan szavukat a magyar forradalom mellett, de véleményük az események kiértékelésében különbözik az általánostól. Ilyen az angol David Irving történész véleménye, aki szerint ’56 előzményei már 1945-ben elkezdődtek, amikor a felmentő” Vörös Hadsereg Magyarország földjére lépett. A magyar nép egy percig nem tudta ezt az állapotot megszokni, a „felkelés” szelleme állandóan a levegőben volt.

A másik oldalon álló, szintén angol, baloldali történész, Bill Lomax viszont másképpen értelmez könyvében, a „Magyarország 1956-ban”. Elemzi a magyar lakosság és a szovjet hadsereg viszonyát és így ír: „A felkeléssel teljes szívvel rokonszenvező magyar lakosságot kezdetben korántsem fűtötte heves ellenszenv a szovjet  katonákkal szemben, sőt arra igyekezett rábeszélni őket, hogy álljanak a „nép oldalára”. Lomax véleménye összegezve: 1956 lényege, hogy a forradalom egy olyan társadalom megvalósítására tett kísérletet, mely átlépve a sztálinizmuson és a kapitalizmuson is, egy új, demokratikus, szocialista rendszert hozzon létre. A forradalmi bizottságok és munkástanácsok léte, egy népi autonómia megteremtése irányában már meghaladták az ún. reformkommunisták elképzeléseit.  Nos, kinek van igaza? Talán mindkettőnek?

Az biztos, hogy a nyugati baloldali értelmiség, a forradalom szimpatizálása mellett, megriadt a felkelés nemzeti és antikommunista jelszavai miatt.

Arthur Koestler, a cionista értelmiségiből jó kommunistává átalakult magyar származású író, személyes szovjet-oroszországi tapasztalatai után, még 1940-ben megírja „Sötétség délben” című világhírű regényét, melyben tárgyalja a forradalmak igazságtalanságait, a hatalommal való visszaélést, a diktatúrák szörnyűségeit. Akkor, a negyvenes évek elején nem hittek neki, a  „haladó szellemű” baloldal tovább istenítette a szovjet rendszert. Mellesleg, ’56 után az ő közbenjárására szabadult Déry Tibor a váci börtönből.

Visszaolvasván az eddig írottakat, látom, hogy milyen keveset lehet ’56-ról összefoglalni, és lehetetlen egy jól analizáló képet alkotni. 1956 a magyar történelem talán legizgalmasabb, legdicsőségesebb, ugyanakkor legrejtélyesebb és legtragikusabb eseménye volt. Rengeteget írtak róla. A legtöbbet éppen azok, akik a legtávolabb voltak az eseményektől. A forradalomban aktívan részt vevők, a túlélők epizódokat talán képesek elmesélni, de összefogó, történelmi hűséggel bemutatott beszámolót tőlük nem lehet várni, mert a szubjektív élmény zavarja a tárgyilagosságot. Talán az volna jó, hogy – ennyi idő után – vonjunk le olyan következtetéseket a múlt ezen szomorú eseményeiből, ami jövőnk értelmesebb és sikeresebb felépítésében segíthetne.

Hollai Hehs Ottó, Németország