Hosszú távú vérző seb?

Oroszország agressziója a Krím-félsziget megszállásával kezdődött 2014-ben, és annak felszabadításával kell véget érnie, hangsúlyozta Volodimir Zelenszkij. Az ukrán elnök pár órával azután beszélt, hogy több robbanás rázta meg a megszállt félszigeten lévő egyik orosz katonai légibázist, ahonnan számos csapást mértek Ukrajna déli részeire február óta.

A szaki légitámaszpont 210 kilométernyire van a legközelebbi, ukrán ellenőrzésű területtől, vagyis jócskán kívül esik az ukrán tüzérség hatótávolságán. Legalábbis hivatalosan. Kijev hivatalosan nem ismerte el, hogy az ukrán haderő robbantott a légibázison, néhány politikai és katonai vezető viszont meglehetősen ellentmondásos egyéni magyarázatokkal rukkolt elő. Egyesek szerint az ukrán-párti krímiek partizánakciója volt, mások szerint Kijev olyan nagy hatótávolságú rakétákat képes gyártani, amelyek a Krímet is elérhetik, netán külföldről szereztek be ilyent, de olyan elképzelés is felvetődött, hogy az ukrán pilóták merész akciója volt, akik a bőrüket veszélyeztetve repültek be mélyen az ellenség ellenőrizte területre. Moszkva helyi mulasztás okozta balesetről beszél, nem ismeri el, hogy az ukránok állnának a robbantások mögött.

Mindkét fél ködösítése érthető. Kijev nyilván nem fedi fel eszközeit, melyek oly komoly károkat okozhatnak a megszálló oroszoknak, utóbbiak pedig nem ismerhetik el nyilvánosan, hogy nem képesek megvédeni a sajátjuknak tekintett területet.

Zelenszkij öröme érthető, jelentős nyugati segítséggel az ukrán katonáknak sikerült megállítani Moszkva hadigépezetét. A kemény ellenállás révén az oroszok visszavonultak Kijev környékéről, a stratégiai fontosságú Odesszát sem sikerült bevenni, sőt meg sem közelítették, de még az orosz határtól potom 40 kilométerre lévő, majdnem színtiszta orosznyelvű Harkiv/Harkov várost sem voltak képesek elfoglalni. Csupán Donbaszban értek el némi sikert, de ott is jóval kisebbet, mint amire számítottak. Az amerikai HIMARS-rakéták megérkezésével az ukránok ráadásul a donbaszi orosz előrenyomulást is megállították, július elseje óta az oroszok csupán 10-15 kilométert haladtak. Az amerikai rakéták mindenekelőtt a csapatösszevonásokat, légi bázisokat, üzemanyag- és lőszerraktárakat, valamint parancsnoki irányítópontokat célozzák, amivel az ukránok komolyan keresztbe tettek az orosz offenzívának.

A nagy kérdés az, hogy mennyire fordul a kocka?! Ukrajna megállította ugyan az orosz offenzívát, ellentámadásra azonban nem volt képes, legalábbis eddig. A Krímben állomásozó orosz erőket most sikerült először célba venni, 2014 óta az ukránok erre sosem voltak képesek. Zelenszkij lelkesedése aligha meglepő mindezek alapján, a Krím visszaszerzése azonban fölöttébb kérdéses. Ukrajna többi megszállt területein az oroszok helyi köztársaságokat kiáltottak ki, vagy hasonlóra készülnek. Bármennyire is bábállamokról lenne szó, bármennyire is kötélen irányítják azokat a Kremlből, jogilag nem Oroszország részei, még Moszkva szemszögéből sem. A Krím-félszigetet viszont bekebelezte, azt Oroszország szerves részének tekinti, s ezt az alkotmányban is rögzítette. Vagyis moszkvai értelmezés szerint a Krím elleni ukrán támadás Oroszország elleni támadásnak minősülne, s ez esetben az oroszok atomfegyver bevetésétől sem riadnának vissza, ahogy többször is megüzenték már. S ez akkor sem változna, ha vezető-cserére kerülne sor Moszkvában, vagy ha mindenestől össze is dőlne a Putyin-rendszer.

Törökország például 1974 július-augusztusában szállta meg katonailag Ciprus északi részét, az Attila hadművelet révén. A törökök ugyanúgy nemzeti ősüknek/hősüknek tekintik a legendás hun vezért, mint a magyarok, vagy még inkább. 1974-ben a törökök ugyanazt az ürügyet használták, mint az oroszok 2014-ben és idén: a helyi – görög – többség által úgymond üldözött nemzettársak megmentésére vonultak be katonailag. Óriási szenvedést okoztak, a görög többséget nagyméretű etnikai tisztogatás révén elkergették szülőföldjéről, helyükre pedig a sziget többi részéről érkező törököket telepítettek: 1974 előtt Cipruson a görög többség (81%) és a török kisebbség (18%) nem volt földrajzilag elkülönülve, mindkét nemzeti közösség a sziget egész területén élt, elvegyülve a másikkal. Idővel azonban a megszállt észak-Ciprus demográfiája jelentősen megváltozott, az ugyebár „megvédett” őshonos törökök egyre nagyobb számban menekültek külföldre az anyaországiak vaskezű uralma elől, főleg az egykori gyarmattartó Nagy-Britanniába, olyannyira, hogy sokak szerint manapság több ciprusi török él Londonban, mint az észak-ciprusi őshazában. Helyükre Ankarához hű, törökországi törököket telepítettek, akik többségbe kerültek a helyi törökökkel szemben, a nemzetközi jog durva sárba-tiprásával. Vagyis a ciprusi görög többség és a helyi török kisebbség egyaránt ellenzi Törökország katonai megszállását, mégsem sikerült kizavarni a megszállókat 48 év után sem. Holott azóta Ankarában számos vezetőváltás volt, Törökország hivatalosan nem kebelezte be észak-Ciprust, és atomfegyverrel sem rendelkezik.

2014 óta Oroszország hasonló politikát folytat a Krímben: a megszállást ellenzők nagy számban menekültek Ukrajna többi részeire, legyen szó tatár, ukrán vagy orosz nemzetiségűekről. Helyükre Moszkva oroszországi oroszokat telepít, mindenekelőtt hadi és közigazgatási személyzetet családostul.

Mindezek alapján a Krím hovatartozása aligha oldódik meg egyhamar, akár politikai, akár katonai eszközökkel. Sokkal inkább hosszú távú megoldatlan problémára kellene számítani, mint Ciprus esetében.