Hova tovább?

„Miért nem próbáljátok meg kint? Meddig akartok még itt kínlódni?” – kérdezte tőlem a minap egy régi kedves ismerősöm, aki párjával 5 éve hagyta el az országot, miután elegük lett mindenből. Nem is olyan rég. 

Egyetemi diplomával a kezükben, több ezer társukhoz hasonlóan ők is bármit elvállaltak volna, csak hogy megéljenek valahogy. Hamar találtak munkát. Persze nem a szakmájukban, de ez már nem érdekel senkit. Hisz itthon sem kezdenének semmit diplomájukkal.

Nem veti fel őket a pénz – a fiú asztalos, a lány vendéglőben dolgozik –, de nyugodtak. És ez nagy szó. Kiegyensúlyozottak! 31 évesen már nem kell azon gondolkodniuk, hogy ki tudják-e fizetni a havi számlákat, hanem minden hónapban egy szép kis összeget tesznek félre. És 5 év alatt összegyűlt valamicske. 

Évente kétszer hazajönnek a szülőkhöz, de eszük ágában sincs visszatérni. Minek? Persze hiányzik a család. De a szüleik is rájöttek arra, hogy itthon semmire sem mennének. És minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke boldog, elégedett legyen. Még akkor is, ha ez nagy áldozatokkal jár.

„Talán egyszer hazajövünk, és veszünk egy házat. De amíg fiatalok vagyunk és bírjuk, addig minek? Otthon ezt a pénzt már nem keresnénk meg” – mondta a srác.

És igazuk van. Minek jöjjenek haza? 30 évesen még élne az ember. Itthon, ebben az őrjítő bizonytalanságban elfelejtjük, hogyan kellene élnünk. Elfelejtünk örülni, szórakozni, álmodozni. Pedig ha most nem, akkor mikor? Mit nyújthat nekem ez az ország? És mit nyújthat gyermekeimnek? Már hallom a fülemben a „szülőföldön való megmaradás” szintagmáját. Emberek, ez nem működik! És hiába erőlködnek, nem fogják tudni itthon tartani fiataljaikat. Ez önzőség! „A külföldre kacsingató fiatalok feladják hazájukat, nemzetüket.” Ez nem igaz! A nemzetszeretet az ember lelkében van. És ezt a világ bármely pontjára magával viheti. Ha akarja. Ha nem, akkor meg teljesen mindegy, hogy hol él.

Én mindig is azt vallottam, hogy egy embernek ott van az otthona, ahol boldognak érzi magát. Sajnálom, hogy a forradalom után, ennyi év elteltével azt kell mondanom, hogy nekem ez az ország – a gyökereimen kívül – vajmi kevés boldogságot nyújt. És a jövő szempontjából sem tartogat semmi jót. Ilyen körülmények között, ilyen megalázó fizetések mellett, hogyan tudom én megteremteni a minimális biztonsági hátteret gyermekeimnek? „Még nem késő dönteni” – mondta bíztatóan ismerősöm, miközben ezekről beszélgettünk. Soha sem késő! És hiszem, hogy most sok küszködő fiatal egyetért velem. Mert itt most rólunk van szó. Azokról, akik válaszút előtt állnak és még bizonytalanok.

Elég volt a bizonytalanságból! Elég volt a nagy szavakból és ígéretekből! Csakis rajtunk múlik, hogy akarunk-e vagy sem változtatni életünkön. Mert az óra ketyeg és a vonat is csak egyszer áll meg az állomáson.