Itt születtem én, ezen a tájon

Pestre érkezve, őrült kánikula fogadott, a Keleti pályaudvar környékén az aszfalt szinte puha volt, a beton falak, mint a jól fűtött cserépkályhák ontották a meleget. A taxiban aztán lehűltem, a kondi-levegőzés jól működött. –Mi újság Pesten – kérdeztem a sofőrt, aki elég mogorván ült a kormány mögött. – Mi volna, hőség, mindenki izzad, és várja a lehűlést.  Hát igen, majd ha hideg lesz, mert lesz, akkor sírunk egy kis melegért. Az ember, mindig elégedetlen az időjárással.

A forróság ellenére sokat sétáltam, ha szülővárosomba jövök ismételten felkeresem a régi utcákat, tereket, és felidézem kisfiúkorom emlékeit.

A főváros rengeteget változott az utóbbi 70-80 év alatt, de a lényeg, a régi patinás épületek megmaradtak, ahogy Wass Albert írja: a víz (a Duna) szalad, de a kő marad. Igen, Buda aránylag keveset változott, bár az 1944–45-ös bombázások rengeteg épületet leromboltak, de például a Vár, az elemi, és első gimnáziumi éveim színhelyei keveset változtak. Most kezdődött valami mozgás, átalakítás, még nem tudni, mi lesz belőle, remélem pozitív változásokat hoz. A Bécsi-Kapu téren, viszont hiába kerestem a régi elemit, az evangélikus templom mellett, az Isten háza megmaradt, az iskolát elvitte egy orosz bomba.

A Batthány térről metróval ugrok át Pestre, akkoriban csak  keresztül szaladtam a Margit hídon, hiszen nem volt csak egyetlen földalattink, ma négy metróvonal szeli keresztül-kasul a várost, ha ez nem volna, leállna a közlekedés a városban. A negyvenes években csak villamosok, buszok bonyolították le a város forgalmát, és a háború alatt sem változott sok, csak a légiriadók zavarták a nyugalmat, amikor minden leállt, és aki bírt rohant az óvóhelyekre. Érdekes, hogy a főváros akkori népessége szinte a maival egyenlő, a statisztika szerint 1941-ben 1,7 millió volt Nagy-Budapest lélekszáma, ma alig ötvenezerrel több, 2019. január elsején 1 752 266 ember élt a fővárosban. A lakosság növekedése a hetvenes években kezdődött, átléptük a kétmilliós határt, ez húsz évig tartott, 1989-ben 2,1 millió volt a főváros lélekszáma, aztán az ezredforduló után elindult ún. szuburbanizációs folyamat lazított a zsúfoltságon, mert a városba költözők nagy része elsősorban az elővárosokba, vagy a városkörnyéki településekre költözött.

Hogy ma mégis egészen más a város hangulata, azt elsősorban a hihetetlenül nagy, és rémesen zavaró autóforgalomnak „köszönheti”. Gyermekkoromban alig láttunk személyautót a városban, ma az országban több mint 3 és fél millió személygépkocsi szaladgál, ebből a fővárosban legalább 700 ezer. A városfejlesztés egyik óriási hibája, hogy az autók jönnek, maradnak, minden évben több és több, de garázs nincs elegendő, az utcákon, a járdákon is ezrivel állnak az autók, nem csak a járókelők nagy bánatára, de a város összképének elcsúfítására is.

A város továbbra is csodaszép, egyedülálló földrajzi fekvése miatt egyetlen európai főváros sem versenyezhet vele. Hibák persze vannak, nem is kevés, a várost még szebbé, még elfogadhatóbbá, lakhatóbbá lehet tenni, de várjuk meg az októberi önkormányzati választásokat, és reménykedjünk.

Ami legkevésbé sem változott, az a rengeteg, szemrevaló, csinos hölgy, akik nap mint nap, nyáron a fiatalabbak minimális öltözékben, benépesítik Budapest utcáit  és – főleg nyáron – „feldobják” az ember hangulatát. Feleségem, kezdetben még rám szólt: – Ne nézd annyit a nőket! Ma már ő is velem tart, és nevetve jegyzi meg: – Emlékszel, mikor a „mini” divatba jött, én is így jártam. Hát igen: – Azt veszek fel,amit akarok – ez egyike az olyan emancipációféle, felszabadultság érzetét kölcsönző dolognak, amivel talán egyensúlyozható, hogy a nők sorsa, szerepvállalása egyáltalán nem irigylésre méltó, nem csak nálunk, de sehol a világon. A ma felcseperedő fiatal lány csak úgy tudja elképzelni jövőjét, hogy valamit tanulnia kell, hogy aztán jó munkahelyet találjon.  Régen a lányokat elsősorban a családalapításra, a feleség és anyaszerepre készítették elő, ma minden nőnek dolgozni kell, kevés az  férfi, aki keresetével egy  családot el tudna tartani. Mégis azt hallani, hogy jól élünk, és a világ jó irányban „fejlődik” ! De erről rengeteget lehetne írni, hiszen korunk két legnagyobb problémája, a demográfiai tragédia és a  migráció  rendezése  is, végeredményben a nők kezében van. Hozzá tenném, nem csak a magyar nőkre gondolok.

Elsősorban a férfiak részéről lenne szükség egy gyors paradigma (világszemlélet) váltásra, hiszen mi férfiak végeredményben a nőknek köszönhetjük létezésünket. NŐK nélkül, anyák nélkül nem létezne az Élet, a Világegyetem egészen másképp nézne ki. Sokszor jut eszembe – és ezen érdemes elgondolkozni –, hogy mennyire függünk, mi, az erősebb nem a másiktól, hiszen a mama testéből eredünk, ő vesz először karjaiba, amikor bömbölni kezdünk, aztán a húgocska, vagy a nővéred, aki megtanít játszani, az unokahúg, a tánti, sógornő, majd az első szerelem, a barátnők és végül az élettárs. Milyen hosszú és szép névsor, amit, ha kitörölnénk, mi maradna? A nagy semmi!

Különben a gyengébb nem, előnyösebben startol az életben, az ösztrogén védi az érfalakat, náluk ritkább a kardiovaszkuláris megbetegedés, nálunk a tesztoszteron pedig emeli dühromaink számát. Ezért háborúzunk annyit? Tegnap átsétáltam a Lánchídon, és eszembe jutott Kálmán Imre dala: mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz.

H. H. Ottó

Németországban élő publicista