Játék a tűzzel?!

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin mindent egy lapra tett a múlt heti részleges mozgósítás elrendelésével – győzelmet akar Ukrajnában, legalábbis részlegeset, bármi is lenne annak ára.

Kérdés azonban, hogy az orosz társadalom hajlandó-e követni vezérét. Jóllehet nem általános mozgósításról van szó, legalábbis elvileg, csupán a tartalékosokat hívják be, a valós helyzet sokkal árnyaltabb. A mozgósítás ugyanis nem egyforma a hatalmas ország területén: Szibériában, falvakban és a nemzeti kisebbségek lakta területeken lényegében általános mozgósításról van szó, szinte minden katonakorú férfit besorolnak a hadseregbe. Az európai Oroszországban és a nagyvárosokban részleges a mozgósítás, Moszkvában és Szentpéterváron pedig jóformán senkit sem sorolnak be. Putyin tisztában van vele, hogy a rendszereket elsöprő forradalmak mindig a nagyvárosokban, mindenekelőtt a fővárosban törnek ki, ezért jobbnak látta békén hagyni a két főváros (ahogy az oroszok nevezik) amúgy is elkényeztetett lakosságát.

A mozgósítás azonban így sem túl népszerű, országszerte fellázadnak ellene, s több mint 260 000 katonakorú férfi menekült külföldre, illetve továbbiak állnak kilométeres sorokban a határoknál, csakhogy kikerülhessék a behívót. Holott ha nem a határokhoz szaladtak volna, hanem a moszkvai Vörös térre, akkor csak egy orosz menekülne kétségbeesve – 1989-ben a romániaiak is megelégelték a korábbi évtizedek egyéni menekülését, és tömegesen vonultak Temesvár és Bukarest utcáira, s annak nyomán csupán egy házaspár menekült el helikopterrel Târgoviște felé.

Az oroszok nemigen lelkesednek Putyin ukrajnai kalandjáért, a mozgósítást is azért rendelte el, mert önkéntesen nem tolakodtak a sorozóközpontokhoz, noha jelentős anyagi előnyökkel járt volna. A bőrüket mégsem vinnék vásárra a Kreml ura kedvéért. Putyin mégis a háború fokozását választotta a béke helyett, ami könnyen visszaüthet. Szomorú és véres precedens is van rá.

Akárcsak Putyin manapság, II. Miklós cár is úgy vélte, hogy a világ nem tiszteli eléggé a megtépázott tekintélyű Oroszországot: 1905-ben csúfos vereséget szenvedett Japántól a cár indítotts, teljesen fölösleges háborúban, 1908-ban pedig az Osztrák–Magyar Monarchia diplomáciája alázta meg a cár diplomatáit Bosznia annexiója kapcsán, legalábbis az oroszok úgy értelmezték. 1914 nyarán a megsértett nagyhatalmi büszkeséget szándékoztak visszaállítani látványos katonai siker révén – Oroszország belépett a háborúba a Monarchia ellen, s azáltal világháborúvá változtatta a Monarchia és Szerbia közötti helyi fegyveres konfliktust. Tanácsosai azt ígérték II. Miklós cárnak, hogy gyors és könnyű győzelmet aratnak, legkésőbb karácsonyra diadalmasan térnek haza a katonák, Oroszország hatalma és a cár tekintélye pedig a csillagos egeket súrolja.

1917-re a hadseregbe besorolt, nagyrészt analfabéta muzsikoknak elegük lett a szenvedésből, főleg, hogy nem értették a háború célját. Miért kell akkora áldozatot hozni, csak azért, hogy a cár további területekre terjeszthesse uralmát? – hergeltek a bolsevik agitátorok. A katonák fellázadtak, sokszor meggyilkolták tisztjeiket, és tömegesen dezertáltak a hadseregből fegyverestől. 1917 őszén több mint kétmillió éhes, koldusszegény, ámde felfegyverzett és radikalizálódott katonaszökevény garázdálkodott Oroszország szerte – Trockij belőlük szervezte meg a Vörös Hadsereget.

Akárcsak II. Miklós cár 1914-ben, Putyin is gyors és könnyű sikerre számított, amikor elindította Ukrajna elleni háborúját. S ugyancsak melléfogott. A háború elhúzódik, az orosz veszteségek egyre nagyobbak, a hátországban pedig a civil lakosság nélkülözése is jelentkezik. A szenvedés még korántsem öltött akkora méretet, mint egy évszázaddal ezelőtt, a tendencia azonban hasonló. Putyin mégis magasabb fokozatba kapcsolt, további áldozatot követel a besorolandó lakosságtól. Miért? Csak azért hogy a vezér további területekre terjeszthesse ki uralmát? – a kérdés alighanem ugyanúgy felvetődik most is az ágyútölteléknek szánt katonák körében. A sorozás elől menekülő oroszok aligha értik meg a tőlük távol zajló, offenzív háború okai, hogy miért is kell áldozatot vállalniuk. Ez óriási különbség Sztálin vörös katonáihoz képest, akiknek az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a fasiszta hódítás ellen harcolnak, saját szülőföldjüket, otthonaikat, családjaikat védve.

Ráadásul Putyin hátrányban van II. Miklóssal vagy Sztálinnal szemben a besorolandó emberi tartalék szempontjából. Az orosz/szovjet katonai hatalom mindig is a létszámbeli fölényen alapult, minden háborúban nagyobb volt az emberveszteség, mint az ellenségnél, a cári, a szovjet és a mostani orosz tábornokok mindig is feláldozandó ágyútölteléknek tekintették saját katonáikat, mit sem törődve az elképesztő emberi szenvedéssel. Népesedési szempontból akkoriban az orosz/szovjet társadalom a mai harmadik világhoz hasonlított, jelentős volt a népszaporulat, a demográfiai növekedés pedig állandó utánpótlást biztosított, rengeteg volt a fiatal férfiakból álló tartalék. „U nasz jeszty ljudi”, vagyis „nálunk bőven van ember”, tartotta a katonai szemlélet, Sztálin annak alapján engedhetett meg magának hatalmas emberveszteséget a második világháborús győzelemért. Manapság viszont Oroszország súlyos demográfiai válsággal szembesül, lakossága évtizedek óta folyamatosan csökken és öregszik, a besorolandó fiatal férfiak korosztálya nagyságrendekkel kisebb, mint korábban. Oroszországnak nincs jelentős ágyútölteléknek való embertartaléka, Putyin mégis mindent egy lapra tett fel, a háború fokozását választva a mozgósítás elrendelésével. Fölöttébb veszélyes húzás.