Katonai vészharangkongatás Franciaországban

Három héttel ezelőtt húsz nyugalmazott francia tábornok és több száz tartalékos tiszt nyílt levélben figyelmeztette Macron elnököt és a párizsi politikai osztályt a Franciaországban aggasztó méreteket öltő iszlám fundamentalizmus veszélyeire. Ami akár polgárháborúhoz vezethet, amennyiben a hatóságok képtelenek kezelni a helyzetet. Az április 21-én, éppen a Charles de Gaulle elnök ellen elkövetett 1961-es puccskísérlet évfordulóján megjelent levélben az szerepelt, hogy az antirasszizmus tönkre teszi a közösségeket, a francia történelemi értékek elleni szellemi hadjárat pedig faji jellegű háborúba taszítja az országot. A tábornokok szerint Franciaország a polgárháború szélére sodródott, bizonyos területek kikerültek az államhatalom ellenőrzése alól, mert fanatikus párthívek megosztottságot teremtenek, és iszlamisták vették át az irányítást az ország egyes részein a „külvárosokból kiszabaduló hordák” révén.

Az ügyből nagy botrány lett Franciaországban, ami tovább fokozódott az újabb nyílt levél megjelenésével, melyben immár aktív, jelentős külföldi bevetésen részt vett katonák azt vetik a francia kormány szemére, hogy túl nagy engedményeket tesz az iszlamistáknak, ezzel polgárháború felé sodorva az országot. Az aktív katonák azt nehezményezik, hogy miközben ők külföldön (Afganisztánban vagy Afrikában) életüket veszélyeztetik az iszlám fundamentalizmus ellen, a párizsi politikum tehetetlensége miatt a szélsőséges iszlamizmus immár belföldön, Franciaországban virágzik. A következő választásokon nem „a mandátumok meghosszabbításáról vagy mások mandátumának megszerzéséről lesz szó, a haza túlélése a tét”. Arra is felhívták a figyelmet, hogy amennyiben a jelenlegi politika folytatódik, „az aktív bajtársak beavatkozására lesz szükség”.

A második levelet a szerzők szerint 130 ezren írták alá, noha a megtorlásoktól és üldözéstől tartva a megjelent verzió egyetlen nevet sem tartalmaz. Az első levél után ugyanis a párizsi kormány büntetőjogi eljárást helyezett kilátásba a szerzők ellen, mivel Franciaországban a hadsereg tisztjei nem szólhatnak bele az ország politikájába. Kérdéses azonban, hogy egy súlyos problémára való figyelmeztetés politikai beavatkozásnak tekinthető-e. A nagy politikai vihart kiváltó katonai nyílt levelek előtt számos tudományos és irodalmi mű foglalkozott a témával, sok közéleti személyiség kongatta meg a vészharangot, hogy a balliberális elitek túlfűtött „multikulturális” ideológiája valós öngyilkosság Franciaország számára, amely nem földi paradicsomhoz, hanem az iszlám fundamentalizmus felerősödéséhez és végül polgárháborúhoz vezet. Míg másfél évtizeddel ezelőtt inkább a külvárosi randalírozás és a gyújtogatások voltak a jellemzőek, az utóbbi években egyre több a terrorista merénylet Franciaországban. Tavaly például fejek hullottak – a szó legszorosabb értelmében –, noha nem hagyományos nemzeti módon, Guillotin báró találmányával, hanem a bevándorló hátterű iszlám terrorizmusnak „köszönhetően”. Néhány héttel ezelőtt illegális arab bevándorló terrorista francia rendőrnőt gyilkolt meg egy rendőrőrsön. Ha már a rendőrök a rendőrségben sincsenek biztonságban, akkor valóban nagy a baj, és megkérdőjelezhető az államhatalom és a törvények érvényessége.

A téma felvetése tehát korántsem újdonság Franciaországban, a katonák beavatkozása viszont igen. Vagy mégsem? A hatvanas évek elején volt már precedens, az OAS (Organisation de l’armée secréte) révén. A francia hadsereg tábornokai és magas rangú tisztjei létesítette OAS szembe fordult de Gaulle elnök hivatalos politikájával. Az okok is hasonlóak: akkor az OAS-be tömörülő francia tisztek az anyaország szerves részének tekintett Algéria és annak egymilliós francia lakossága testi biztonságának megőrzéséért küzdöttek, amikor de Gaulle elnök elfogadta Algéria függetlenségének ötletét. 1954 és 1962 között Algériában véres háború dúlt arab függetlenségpárti gerillák és a francia hadsereg között, melyet utóbbi – komoly áldozatok árán – majdnem megnyert a hatvanas évek elejére. Kényelmes párizsi rezidenciájából de Gaulle elnök mégis politikai engedményekre készült a harcmezőn vesztésre álló araboknak, amit az háborúban személyes áldozatot vállaló OAS tisztjei árulásnak tekintettek, és önszántukból folytatták a harcot, illetve merényletet is szerveztek de Gaulle ellen. Manapság a szélsőséges iszlám visszaszorításáért személyes áldozatot vállaló francia hadsereg tisztjei az arabokkal szembeni hasonló engedményekkel vádolják burkoltan a párizsi politikai hatalmat. Csupán a helyszín változott, a francia–arab ellentét fő helyszíne áttevődött Algériából Franciaországba.

1962-ben de Gaulle elnök a kettő szétválasztásában látta a megoldást. A franciák kényszerből – bőrönd vagy koporsó (la valise ou la cerceuil) – néhány hónap alatt elhagyták afrikai szülőföldjüket, házaikat, földjeiket, vagyonukat, szüleik és nagyszüleik sírjait, és Franciaországba menekültek az arab vérengzés elől. Algériát pedig átengedték az araboknak. De Gaulle viszont ellenezte az arabok bevándorlását: „Nagyon jó, hogy vannak sárga franciák, fekete franciák és barna franciák. Vannak. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitva áll minden faj számára, és egyetemes hivatással rendelkezik. De csak azzal a feltétellel, hogy ezek egy szűk kisebbséget alkotnak, különben Franciaország nem lesz többé Franciaország.”

Utódai azonban figyelmen kívül hagyták de Gaulle figyelmeztetését, és a hetvenes évektől milliós számban engedték be az arab és afrikai bevándorlókat. Számos külváros esetében beteljesült de Gaulle aggodalma, azok már valóban nem hasonlítanak Franciaországra. A francia (európai) és a muszlim szemlélet közötti szakadék egyszerűen túl nagy. Áthidaló megoldás –„liberté, egalité, fratérnité, insh’Allah” – aligha születhet.