Kilencmilliárd

Mintegy kilencmilliárd lejt tesznek ki azok a különböző fizetésnövelések, amelyeket Románia parlamentje az utóbbi hónapokban elfogadott – nyilatkozta Dacian Cioloş miniszterelnök az Adevărul Live-ban.

Ennek hallatán először az öröm fut át rajtunk, s az elismerés, hogy lám, a nép választott fórumában ülő honatyák szívükön viselik a közember sorsát – kilencmilliárd lej (euróban mintegy kétmilliárd) ugyanis nem kicsi összeg ahhoz képest, hogy mekkora az egész ország költségvetése erre az esztendőre. Ha mondjuk, az USA törvényhozása ekkora összeget szavazna meg valamely hirtelen felmerült pótlólagos kiadásra, egy kézlegyintéssel elintéznénk: van miből, futja, bár az Egyesült Államoknak is óriási az államadóssága.

No de Románia?

Itt természetesen nem arról van szó, hogy az ország szinte valamennyi társadalmi kategóriája nem érdemelne meg a mostaninál akár jóval magasabb fizetést – milliók tengődnek minimálbéren, ami ugyan folyamatosan nőtt az elmúlt években, mégis túl kicsi a tisztességes megélhetéshez (hogy a nyugdíjasok nagyobb részéről szó se essék), az életszínvonalban az EU-rangsor hátulján kullogunk. Szóval: első látásra nagyon is üdvözlendők a parlamenti döntések.

Egyetlen „apró” probléma adódik: miből fogja ezt az állam kifizetni? A parlament ugyanis pénzt nem termel (hacsak kiváló, gazdaságot, bevételeket serkentő törvényekkel nem), ellenben fogyaszt, és nem is elhanyagolhatóan keveset.

Ha a bevételek, hirtelen, úgy növekednének, ahogy sajnos, nem fognak, minden rendben lenne. Így azonban félő, hogy a honatyák nagylelkűsége erősen visszaüt majd. Idén, de jövőre és azután is. A miniszterelnök világosan fogalmazott, és szinte biztosan igaza van: a pluszköltségeket az állam csak két úton, vagy a költségvetési deficit növelésével, vagy a beruházásra szánt összegek megnyirbálásával teremtheti elő – esetleg mindkét lehetőség felhasználásával.

Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb variáns. De egyik se jó.

No de miért olyan nagylelkűek az utóbbi időben honatyáink?

Hát: közeledik a választás. Régi „jó és bevett szokás” szerint ilyenkor fűt-fát ígérnek: a hatalmon lévők azért, hogy újraválasszák őket, az ellenzékiek pedig azért, hogy ezúttal őket válasszák meg. Aztán... utánam a vízözön, valahogy azután is lesz. Az azutánig azonban előbb venni kell egy nagy akadályt, amelynek ígéretek nélkül nekiszaladni is badarság.