Kisiklás

Kicsapott a hiszti a nyugati balliberális körökben a jobboldal olaszországi választási győzelme nyomán. A Nyugaton meghatározó balliberálisoknál és mindent átfedő sajtójukban már-már apokaliptikus hangnem uralkodik, Magyarország és Lengyelország után immár Olaszország is a renitensek táborához csatlakozik.

Giorgia Meloni, Olaszország leendő első női kormányfője ugyanis elutasítja a balliberális fősodor révén kötelezően kiszabott „modellt”, és kitart a hagyományos jobboldali meggyőződése mellett, azaz a józanész mellett, egész politikai pályafutását és választási kampányát erre építette. „Giorgia vagyok, nő, anya, olasz és keresztény” – bemutatkozása híressé vált a szépséges Itáliában. Önazonosságának mind a négy eleme valós vörös posztó a balliberálisok számára: hogy lehet valaki nő és nem transznemű, anya és nem szülő 1 vagy szülő 2, olasz és nem nemzeti identitás nélküli zombi, keresztény és nem ateista? S ráadásul őshonos európai fehér ember, nem színes bőrű bevándorló, noha ezt már nem hangsúlyozta. Olyan politikus, aki az illegális migráció, az LMBTQ-propaganda és a brüsszeli elit önkényének megfékezését jelölte meg politikai prioritásainak. Mi több, Giorgia Meloni egy másik szentségtörést is elkövetett, önerőből, saját politikai teljesítménye révén vált a jobboldal vezéregyéniségévé, háttérbe szorítva jóval ismertebb és tekintélyesebb vetélytársait, Matteo Salvinit és Silvio Berlusconit, s nem valamilyen felülről kiszabott, ideológiai alapú női kvóta révén!

Mindezek kicsapták a biztosítékot Nyugaton. Az önjelölt egyedüli világboldogító balliberálisoknak mit sem számít, hogy az olaszok jelentős jobbrafordulása demokratikusan, választások révén, a népakarat szerint történt. A fenyegetések már a vasárnapi választások előtt elhangzottak, méghozzá a legmagasabb szintről: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnök asszonya kilátásba helyezte, hogy Rómát is móresre tanítja a pénzalapok visszatartásával, ahogy Budapestet és Varsót, amennyiben az új hatalom kitart jobboldali elkötelezettsége mellett. Hétfőn Elisabeth Borne francia kormányfő erre tett rá egy lapáttal, amikor arról beszélt, ők, franciák odafigyelnek majd, hogy Olaszországban tiszteletben tartsák az emberi jogokat, különösképpen az abortuszhoz való jogot!

A nyugati balliberális körökben már a látszattal sem törődnek, az urnáknál kinyilvánított népakarat semmit sem számít nekik, saját kóros ideológiai rögeszméiket tűzzel-vassal rákényszerítik a renitens tagállamokra. Úgymond a „közös európai értékek” nevében. Hogy melyek azok a közös európai értékek, azt kizárólag az egyetlen üdvözítők, a balliberálisok szabják meg. Szerintük például a nőknek az abortuszhoz van joguk, a férfiaknak (transznemű férfiaknak) viszont a szüléshez! Az illegális migrációhoz való „jog” az égvilágon semmilyen EU-s okmányban sem szerepel, Brüsszel mégis ráerőlteti a tagállamokra „kulturális gazdagítás” címen, s pénzügyi büntetést szab ki a renitens – brüsszeli szlogenben „kirekesztő, nem befogadó” – ország ellen, melyet „rasszistának, fasisztának, maradinak” stb. bélyegez meg. A másképp gondolkodókra rásütendő lejárató szlogenekből nincs hiány a nyugati balliberális körökben. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” régi kommunista szemléletet ma „modern, européer” vette át.

A Brüsszelt uraló nyugati balliberálisok egyre inkább úgy bánnak a másképpen gondolkodó tagországokkal, mint egykor a Szovjetunió a „testvéri” országokkal. A brüsszeli „jogállamisági” parlamenti viták hangulata már-már az 1937–38-as nagy szovjet koncepciós perekre emlékeztet, a nyugati balliberálisok ellentmondást nem tűrően nehéz tüzérséggel támadták Lengyelországot és Magyarországot, mert semmiképpen sem akarják elfogadni a balliberálisok ’egyedüli üdvözítő’ világképét. Brüsszel ideológiai bunkósbotként használja a jogállamiságot és európai értékeket. Közös európai értékek alatt a nyugati balliberális elit ugyanis nem a hagyományos értékeket (család, demokrácia, felelősség, egyéni szabadságjogok, nemzeti identitás és mindenekelőtt keresztény kulturális-történelmi hagyományok) érti, hanem saját szélsőséges ideológiai eszméit: multikulturalizmus, korlátlan bevándorlás, politikai korrektség, hagyományos értékek lerombolása, s mindenekelőtt zsigeri kereszténység-gyűlöletet. A nyugati politikát és szemléletet uraló balliberálisok számára saját ideológiájuk fölülír mindent, a választásokon kinyilvánított népakarattól a tagországok szuverenitásáig.

1968-ban Leonyid Ilics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár döntése nyomán a Vörös Hadsereg lerohanta Csehszlovákiát. Hivatalosan nem volt katonai megszállás, hanem „testvéri segítség” a szocializmus „vívmányai” megmentésére. Ha a szocialista-ellenes erők egyes szocialista országokat a kapitalizmus „karmaiba” kényszerítenek, az már nem az adott szocialista ország belügye, hanem az egész szocialista táboré – így fogalmazta meg a Szovjetunió akkori legfelsőbb vezetője a „Brezsnyev-doktrína” néven ismertté vált moszkvai külpolitikai alaptételt. Melynek alapjait még Sztálin fogalmazta meg 1945-ben, amikor leszögezte, hogy a Vörös Hadsereg megszállta (hivatalos szlogenben: felszabadított) országok társadalmi-politikai berendezkedése a szovjet mintát kell, hogy kövesse.

Ennek alapján rohanta le a Vörös Hadsereg Magyarországot 1956-ban és Csehszlovákiát 1968-ban. Utóbbit annak ellenére, hogy a prágai tavasz reformkommunista vezetői nem győzték hangsúlyozni a szovjet elvtársaknak, hogy ők nem a szocializmus felszámolását célozzák, hanem annak megreformálását, jobbá tételét. Brezsnyev elvtárs azonban nem fogadta el, ideológiai kérdésekben Moszkváé az utolsó szó, kizárólag a szovjet vezetés dönti el, hogy mi a szocializmus helyes értelmezése.

Most egy másik központ, Brüsszel követeli magának az „európai értékek” értelmezésének kizárólagos jogát. Annak idején a szovjet elvtársak nem győzték hangsúlyozni, hogy katonai beavatkozásaikat az imperialista cselszövések céljává vált dolgozó tömegekért való aggodalom váltotta ki, „természetesen” az érintettek megkérdezése nélkül. Brüsszelben a balliberális áramlat manapság az ugyebár „üldözött” szexuális kisebbségekért és illegális migránsokért aggódik, miattuk igyekszik móresre tanítani a másképp gondolkodókat.

Vajon fizetnek szerzői jogokat szellemi elődjeiknek, az elvtársaknak?