Költségvetés

Vajúdtak a hegyek, és kisegeret szültek.

Pár napos, viszonylag rövid parlamenti vita után, az ellenzék módosító indítványait elsöpörve megszületett az ország 2013-as költségvetése, amelynek, a konszolidált társadalmak gyakorlata szerint már tavaly decemberben készen kellett volna lennie. A tavalyi zaklatott, választások előtti kormányváltással, majd választásokkal terhelt év ürügy és mentség lehet a késedelmességre (mert mi lehet fontosabb egy országban, mint a hatalom megragadása?). Szóval van országos költségvetés, a következő hetekben sor kerülhet a megyei, városi, községi büdzsék elfogadására, hogy alsóbb szinteken is lehessen tudni, meddig lehet nyújtózkodni, meddig ér a takaró.

Amelyik helyi önkormányzat reálisan méri fel a helyzetet, s csak annyit tervez, amennyit az erősen szűkös költségvetés lehetővé tesz, az, fogcsikorgatva bár, valahogy kihúzza – anélkül, persze, hogy „kalandokba” bocsátkozna –, de ez azzal is jár, hogy a megye, a város, a község lakosságának egyet nem értésébe ütközik. A polgár, akinek nyilván nincs módja átlátni nagy léptékben az ország pénzügyeit, elégedetlen lesz, mert azt kérdezi: mi lett az én befizetett adómmal, miért nem kaptunk többet? Erről pedig a cigányprímás esete jut eszünkbe, aki a lakodalom után minden bandatagnak ad valamit a jövedelemből, csak a legfiatalabb marad hoppon. Mi van, nekem nem jár? – kérdezi az ifjú. Mire a válasz: járni jár, de nem jut.

Románia idei költségvetéséből sok mindenre nem jut, akárhogy osztják-szorozzák. Akkor se jutna, ha más osztaná el – az legfeljebb másképp osztaná, de semmiképpen sem mindenki megelégedésére. Az, hogy a képviselő, szenátor és miniszter urak kiállnak, harcolnak a maguk eklézsiájáért, az természetes, mint ahogy az is, hogy a mindenkori ellenzék másképp csinálná, legalábbis a nyilatkozatok szintjén. Ám hogy jusson, ahhoz gazdasági teljesítmény kellene.

Szóval: van költségvetésünk, amelynek jövedelmi oldala az általános jövedelmi adóból (áfa), a jövedelmi, forgalmi és nyereségi adóból, az európai és a nemzetközi intézményektől stb. kapott alapokból összejön – mert az állam amúgy a templom egerénél is szegényebb –, csak az a baj, hogy a kiadás a bevételnél érezhetően több, ami magyarán azt jelenti: az országnak újabb adósságba kell vernie magát ahhoz, hogy fenntartsa magát. Az adósságokkal pedig már eddig is torkig vagyunk.