Kommunikáció-hiány

Előző írásomat azzal fejeztem be: sok politikai elemző szerint most távolról sem a börtönre ítélt rabokról és fogva tartási körülményeik javításáról van szó (bár azok miatt is sok tízmillió eurós büntetésekkel fenyeget az európai emberjogi bíróság, a CEDO, s a százmillió körüli kiadás úgy hiányzik az ambiciózus terveket szövögető kormánynak, mint üvegesnek a hanyatt esés). Hanem azokról a politikusokról – főleg a jelenlegi kormánypártból, nyilván –, akik a büntető törvénykönyv módosításából, a közkegyelem-rendeletből komoly hasznot húznának, mert felmentené őket a már kiszabott büntetésük alól vagy megszüntetné az ellenük folyó eljárásokat, azaz tisztára mosná őket.

Ha ez így volna, az ősi, az igazságszolgáltatásban és bűnüldözésben közismert és gyakran használt „cui prodest” (kinek használ, miért követték el) elve egyszeriben világossá válna, és mindent megmagyarázna.

Csakhogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

A közkegyelem-tervezet nem egészen arról szól, amit a közvélemény gondol. Az átlagember azonban nem olvas törvényeket és -tervezeteket: hozzájuk se jut, ideje, felkészültsége sincs hozzá. (Olyan kacifántos nyelvben vannak megfogalmazva, hogy az átlagon felüli felkészültségű, de jogi kultúrával nem rendelkező ember se értené meg, sőt gyakorló jogászok is vitatkoznak fölötte.)

Na már most: afölött lényegében nincs vita (szakemberek, politikusok körében), hogy a Büntető törvénykönyv és a Büntetőeljárási törvénykönyv módosítására szükség van: ezt az Alkotmánybíróság is leszögezte. Márpedig a jogtudomány (elméletileg) legkiválóbb, politikán felül álló és feddhetetlen képviselőiből álló (megfellebbezhetetlen) testület mintegy negyven pontban találta kifogásolhatónak az ország alapvető törvényével, az Alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek a Büntető és Büntetőeljárási törvénykönyvet.

Amiből egyértelműen következik: változtatni kell rajtuk.

A kérdés azonban, hogy milyen úton-módon: ukmukfukk, egyik napról a másikra, az éjszaka leple alatt, már-már lopva, sürgősségi kormányrendelettel, vagy alapos és lényegre törő, s a dolgok természetéből adódóan hosszú időre, esetleg hónapokra elhúzódó – parlamenti, esetleg nyilvános vitákkal kiegészített – jogi összecsapások, egyeztetések nyomán milyen tartalmakkal kell szegényíteni vagy gazdagítani.

Egy jó, tartós használatra szánt törvényt (bár semmilyen jogi törvény nem örök életű) nem lehet, nem szabad csak úgy összecsapni.

A kormány és kormánypárt hatalmas tévedése („több mint bűn: hiba”, mondta volt, több évszázada, egy híres-hírhedt francia politikus-diplomata) az volt, hogy, érthetetlen módon, beleugrott egy ilyen verembe, talán a választáson győztes erő hatalmi tudatától megrészegülve azután, hogy az országban már tíz-, talán százezrek vonultak az utcára.

Ami a kormányból a legjobban hiányzott: a kommunikáció – maga és a nép között.

El lehetett volna magyarázni a törvényeket és -tervezeteket alig, egyáltalán nem vagy csak hézagosan ismerő jónépnek, hogy emberek, itt erről, és nem arról van szó. Például azt: ha nem lépünk gyorsan, fájdalmasan megbüntetnek bennünket. Meg azt: hogy nem a mi bőrünket akarjuk menteni, mert... Egy jól irányított, okos propaganda – számtalanszor láttunk ilyeneket – megtalálja a jónak, hihetőnek, meggyőzőnek látszó érveket, még akkor is, ha azok nem igazak. Ám a hatalom, elbizakodottságában vagy ostobaságában meg se kísérelte, és lám, hova jutott.

Irigylésre biztosan nem méltó helyzetbe – és ki tudja, mi lesz a folytatás?