Közös egészségügyi politika?

KAP (közös agrárpolitika) mellett KEP (közös egészségügyi politika) is lesz az EU-ban? A kérdést a koronavírus-járvány veti fel, mely teljesen felkészületlenül, másoknak kiszolgáltatva találta az Uniót.

Az előző nyári kontinentális méretű nagy aszály nyomán 1946–47 fordulóján éhínség fenyegette a világháború rémségét épp maga mögött hagyó, de még ezer sebből vérző Európát. A vén kontinens magatehetetlen volt, a háborús dúlás és a vele járó emberi vesztesség miatt a mezőgazdasági termelés amúgy is gyenge volt, a természeti csapás azonban tragikussá tette a helyzetet. Európában – Keleten és Nyugaton egyaránt – az éhhalál fenyegetett sokakat, a háborúban anyagilag is kivérzett, koldusszegény országoknak egyszerűen nem volt miből elegendő élelmiszert vásárolniuk a belső hiány pótlására. A segítség az Újvilágból jött, az USA élelmiszersegélyekkel mentette meg Nyugat-Európát. Washington azonban nem volt hajlandó segíteni a Franco tábornok fasisztának bélyegzett diktatúrája alatt álló Spanyolországot, melyet újvilági „gyereke”, Argentína mentett meg –egymillió tonna élelmiszert küldött ajándékba az éhínség sújtotta spanyol anyaországnak. A szovjet uralom alá eső Kelet-Európa politikai okok miatt nem kaphatott amerikai élelmiszer-segélyt, Moszkvából nem engedélyezték. A Szovjetunió sem fogadta el az amerikai segélyt, Sztálin csökönyössége kb. egymillió szovjet ember életébe került.

Az USA e válság nyomán indította el a Marshall-programot, hogy Európa képes legyen talpra állni, és fizetni saját alapvető szükségleteiért – az amerikaiak is csak egyszer voltak hajlandók kontinentális ingyen-ebédet szolgálni. Nyugat-Európában az éhínséggel szembeni teljes kiszolgáltatottság hosszú távú mély traumát hagyott a kollektív pszichében. Az EU elődje megalakulásával hozták létre a Közös Agrárpolitikát már az ötvenes évektől. A KAP célja mindig is az volt, hogy (Nyugat)-Európa képes legyen saját maga megtermelni alapvető élelmiszer-szükségletét, és ne függjön többé mások nagylelkűségétől. A cél megvalósult, azóta Európa nemcsak saját szükségleteit képes ellátni, de jelentős mennyiségű élelmiszert exportál évről évre, a KAP támogatási rendszere pedig egymagában az EU-költségvetés kb. egyharmadát emészti fel.

2020-ban azonban az azóta látványosan fejlődött, gazdag Európa ugyanolyan kiszolgáltatott, mint 1946–47-ben. Ezúttal egészségügyileg: a koronavírus világjárvány csupasz hátsóval találta a kontinenst, amely nem képes saját maga előteremteni az alapvetően szükséges egészségügyi felszereléseket, mások – elsősorban Kína – segítségére szorul. Azzal a különbséggel, hogy manapság a tehetős Európa képes fizetni (akár busásan is) mindezekért, nem szorul alamizsnára, mint 1946–47-ben.

A KAP-hoz hasonló elvek alapján működő KEP éppen ezen kiszolgáltatottságot számolná fel, az EU pedig önellátóvá válna egészségügyi téren, még ha anyagi ráfordítások árán is. Európában ugyanis lényegesen drágábban lehetne elkészíteni az egészségügyi termékeket, nemhogy az EU-ban, de még a kontinens legszegényebb országában, a Moldvai Köztársaságban sem lenne senki hajlandó napi 10-12 órát dolgozni éhbérért, szörnyűségesen szennyezett környezetben, ahogy Kínában. Kétségtelen, a termékek minősége is sokkal jobb lenne, mint a kínai importé.

Járvány idején átrendeződnek a prioritások, a tömegesen veszélybe kerülő emberi életek megmentése az elsődleges szempont, annak költségei háttérbe szorulnak. A lakosság aligha ellenezné, ha többet kellene fizetnie, azért hogy biztonságban tudhassa magát, és bármilyen egészségügyi válság esetén megfelelő ellátásra számíthasson.

Hát a járvány elmúlása/megállítása után?

Az utóbbi 20 évben szinte állandó kritika-zápor zúdult a KAP-re, sokan létjogosultságát is megkérdőjelezték: „Miért fizessünk (közvetve, szubvenció révén) a méregdrága európai élelmiszerekért, amikor sokkal olcsóbban vásárolhatunk a harmadik világ szegény országaiból” címen? A kritikaözön főleg az 1946–47-t tudatos felnőttként átélő nemzedék kihalásával fokozódik, leginkább az egész életüket jólétben töltő fiatalabb nemzedékek részéről, azoktól, akik el sem tudják képzelni, milyen rémületet jelent az éhínség nagyon is konkrét veszélye. Talán a koronavírus világjárvány veszélye ráébreszti őket a KEP szükségességére, még ha azáltal Brüsszel hatásköre még inkább kiterjedne, a tagországok kárára, amit szintén sokan kifogásolnak.