„Ma már ez nem úgy működik!” (1.)

Szeptember eleji hír: a 2014–2015-ös tanévben a hagyományos, nyomtatott példányok mellett megjelennek az elektronikus tankönyvek. A szaktárca elképzelése szerint 2018-ig – négy éven át – párhuzamosan használják mind a két változatot, mígnem általánossá teszik az elektronikust.

Bővítik az interdiszciplináris oktatást – több tudományterületet ölel fel egy tantárgy –, meghonosítják az úgynevezett PISA-vizsgarendszert, 2019-ben már ennek jegyében érettségiznének Romániában.

„Részletkérdés”: a most induló tanévben a II. osztályosok törtekről és fizikai alapfogalmakról is tanulnak. Fakultatív tantárgyként bevezetik a sakkjáték oktatását.

A közvélemény-formálók általában „halmozott” túlterhelésről, az előkészítés hiányáról, a tennivalók áttekinthetetlenségéről cikkeznek és beszélnek.

Érdeklődéssel, megkopott szakmai tapasztalattal, konzervatív szemlélettel foglalkozom a „szeptemberi hírrel”. Nem annak a reményében szólalok meg, hogy az illetékesek, a „brancsbeliek” figyelemre méltatnak. Gondolatokat akarok ébreszteni az „iskolafogyasztókban”, szülőkben, nagyszülőkben és a tudatosodó diákokban.

Van-e jogosultsága a 100%-os elutasításnak?

Értelmes dolog-e a 100%-os elfogadás?

Hittel vallom: a folyamatos kísérletezés, újítás, „korszerűsítés”, amely nem vezet jól érezhető megállapodáshoz, kockázatos, káros is lehet!

Megrekedni, makacsul ragaszkodni ahhoz, ami már bevált, ahhoz, amit jónak gondolunk, lemaradáshoz vezethet.

Közhely: aurea mediocritas (arany középút)! Van ilyen az oktatásban? Úgy tartják, ez az elv általános érvényű.

Ki találja meg a megoldást?

Érdemes következtetéseket leszűrni a külföld tapasztalataiból, meg kell hallgatni a tudományok doktorait, de a legkompetensebbek az oktatás többfokú létráját megjárt „tanügyisek”.

Kikristályosítani az így formálódó elképzelést, megszerkeszteni a hozzá illő kereteket, előkészíteni és keresztülvinni a rendeleteket, az utasításokat; ez az igazi nagy feladat. Ha ezek a törekvések kormányzati ciklusokhoz kötöttek, aligha vezetnek eredményhez.

(Alcím.)       A középszerű tanár magyaráz, a jó indokol, a kiváló demonstrál, a nagyszerű inspirál

Az „iskolafogyasztók” lényegében tehetetlenek a rendeletekké érett átgondolatlan elképzelésekkel szemben. Ez már így van. Az iskolapadokban (az asztaloknál) ülő tanulók könnyen kísérleti alannyá válnak.

A szülő szeretne segíteni, a tanító, a tanár tud is. Tud, ha van bátorsága megküzdeni a bürokratákkal, ha meri félretolni az iskolai munkára aggatott sallangokat.

A képzetlen, a rossz pedagógus kezében, a jó tankönyv is hatástalan eszköz. Ha a tankönyv is rossz, a helyzet nem sokat változik, de részben menti a pedagógust. 

A jó pedagógus segíthet a rosszul szerkesztett „tankönyvnek”, helyzete könnyebbé válik, ha azt jónak tartja.

A tanuló szempontjából nézve, a helyzet bonyolultabb.

A rosszul szerkesztett tankönyv nem vonzza a diákot, hamar félre teszi. A jót eredményes segédeszközként használja, de mindkét esetben a tanár a legfontosabb „kútfő”.

Az internet, az okos telefon, az oktatási programok, a makettek, a tárgyi modellek, a tankönyvek lényegében keretek, eszközök. A tanító, a tanár által teremtett légkör, hangulat, munkaszellem, a tanuló–tanuló, a nevelő–tanuló kapcsolat alkotja azt a környezetet, amelyben szocializálódik a jövő nemzedéke.

Az iskolának nem az egyetlen célja, hogy bizonyítványt, diplomát adjon. A család mellett, szervezett keretek között, intézményesített rendszerben, az iskolában formálódik az új generáció. Ez végső fokon, nem tankönyvkérdés.

A tanító, a tanár, a tantestület… az alap.

Az iskolai programok megfogalmazói, a tankönyvszerkesztők, a minisztériumi tisztviselők távoli világban, „steril” körülmények között dolgoznak. Bírálni könnyű, befolyásolni nehezebb ezt a világot.

A tanító, a tanár könnyebben elérhető, egyben a leghatékonyabb fórum.

Ha ez nem így van, akkor balladát lehet dalolni Arany Jánossal együtt, és a diákot: „Nagy baj éri és nagy kár”.