Megállíthatatlan folyamat?

Elnéptelenedik Kelet-Európa, kongatják meg a vészharangokat egyre több tudományos tanulmányban. Az előrejelzések szerint az évszázad közepére (vagyis olyan 30 éven belül) a kelet-európai országok népessége drasztikusan csökken és öregedik.

Már a rendszerváltás óta eltelt 30 évben is csökkent, jóformán minden országban, még az egykor roppant szapora Koszovóban is (a huszadik század második felében Európa legszaporább vidéke volt). A fogyás a kilencvenes években vált általánossá, és amolyan dominóhatásként terjedt a térségben. Manapság Kelet-Európában csökken leggyorsabban a népesség a kerek nagyvilágon. A legdrasztikusabb visszaesés Bulgáriában tapasztalható, az ország népessége 9 millióról 7 millió alá csökkent a rendszerváltás óta!

A természetes fogyás általános európai jelenség, Írország kivételével a kontinensen mindenütt csökken az őshonos fehér keresztény lakosság, s a társadalmak mindenütt folyamatosan elöregednek. Nyugaton mégis kevésbé aggasztó a helyzet, mint Keleten. Előbbiben a természetes fogyás negatív hatásait pótolja némileg a bevándorlás: az aggasztóan alacsony születéssel rendelkező Olaszországban és Spanyolországban például tömegesen érkeztek kelet-európai vendégmunkások (mindkettőben csak Romániából mintegy egymillió), akik betöltik a megüresedett állásokat, gyakran olyanokat (egészségügy, idősgondozás, mezőgazdaság), melyek nélkül komoly fennakadások keletkeznének a társadalomban.

Kelet-Európa országaiban azonban a természetes fogyásra még rátevődik a kivándorlás, a térség ugyanis jelentős vendégmunkás-kibocsátó. Románia például világelső e téren, egyetlen országból sem vándorolnak ki annyian gazdasági megfontolásokból, mint országunkból! Ráadásul a kivándorlók nagy része a fiatalok és középkorúak közül kerül ki, az aktív korosztályból, amely munkájával, adóival működteti az államot, illetve utódokat nemz. Magas képzettségű szakemberek (orvosok, mérnökök), szakmunkások vagy szakképzetlenek Kelet-Európa országaiból tömegesen vándoroltak Nyugatra az utóbbi másfél-két évtizedben. A folyamat korántsem közeledik a végéhez, az EU-s tagság nyomán minden keleti országban látványosan növekedett az életszínvonal, de még mindig elmarad a nyugati országokéhoz képest. Kelet-Európa gazdaságai egyszerűen képtelenek akkora béreket kitermelni alkalmazottjaiknak, mint Nyugaton, s ez a közeljövőben aligha változik lényegesen.

Kelet-Európában nemigen lehet számítani külső tartalékokra, melyek pótolnák a helyiek kivándorlását. Vagy legfeljebb csak ideiglenes jelleggel: Lengyelországban például mintegy másfél millió ukrán vendégmunkás tölti be a Nyugaton megélhetést kereső lengyelek révén megüresedett munkahelyeket, Csehországban több mint százezres az ukrajnai vendégmunkások száma, Magyarországon és Szlovákiában pedig több tízezres. A szegényebb balkáni országok – mindegy, hogy EU-s tagok (Románia, Bulgária) vagy nem (Szerbia, Bosznia stb.) – azonban nem számíthatnak külső tartalékokra, legalábbis nem kulturálisan kompatibilis európaira.

A Nyugatra vándoroltak tömeges hazatérésére nemigen lehet számítani, legalábbis a szegényebb országokban. A V4-ek pedig nem támaszkodhatnak csak az ukrán tartalékra, noha a belátható jövőben az ottani életszínvonal (és bérszint) borítékolhatóan a magyar, cseh, lengyel vagy szlovák alatt marad. Az egyetlen megoldás a természetes fogyás mérséklése, talán visszafordítása. Ilyesmire azonban csak Magyarországon és Lengyelországban született részletes ország-stratégia. A leginkább veszélyeztetet országok nem is törődnek ilyesmivel, sem azok a politikai osztálya, sem közvéleménye!