Megoldás vagy akadály?

Elmarasztalta a Velencei Bizottság (amolyan EU-s alkotmánybíróság) a decemberben elfogadott ukrajnai kisebbségi törvényt. A kisebbségi törvény megalkotása ugyanis követelmény Ukrajna EU-s csatlakozásához, ezért fogadta el a kijevi parlament decemberben a jogszabályt. Románia és Magyarország már rögtön akkor jelezte, hogy elfogadhatatlannak tekinti azt, mivel drasztikusan korlátozza a kisebbségi jogokat, Görögország és Bulgária is morgolódott egy kicsit, Lengyelország viszont tartózkodott ukrán szövetségese bírálásától. A velencei testület minapi döntése szerint a kisebbségi törvény durván sérti a nemzeti kisebbségek hivatalos anyanyelvhasználatát és anyanyelvű oktatását.

Erre már Kijevben is számítottak, nemrég jelentették be, hogy jövő szeptemberre halasztják a 2017-ben elfogadott, és eredetileg idén szeptemberben érvénybe lépő oktatási törvényt, amely csak elemi szinten engedélyezi a teljes mértékű anyanyelvű oktatást. Általános iskolától kezdve évről évre fokozatosan csökkenteni kellene az anyanyelvű tanórák számát, és növelni az ukrán nyelvűekét, olyannyira, hogy a gimnázium utolsó osztályában már a tananyag 80%-t ukránul oktassák, s csak 20%-t az adott kisebbség anyanyelvén.

Ukrajna kb. 45 milliós lakosságából mintegy 33-35 millió ukrán, mintegy 5-6 millió orosz, a maradék pedig egyéb nemzetiségű, beleértve a kb. 400 ezer románt, 250 ezer beloruszt, 200-200 ezer lengyelt és bolgárt, 150 ezer magyart, kb. 100-100 ezer görög, örmény és zsidó, illetve egyéb apróbb kisebbséget. Legalábbis a háború előtt, a tavalyi orosz agresszió drasztikusan megváltozatta a helyzetet, milliók kényszerültek elmenekülni otthonaikból. Ezek közül csupán a román, magyar és lengyel tekinthető valódi kisebbségnek, illetve részben a bolgár, a többiek már lényegében eloroszosodtak. A magukat belorusz, görög vagy zsidó nemzetiségűnek valló ukrán állampolgárok már nemzedékek óta eloroszosodtak, legfeljebb néhány öreg töri még – úgy ahogy – anyanyelvét, a többiek közülük szolidan orosz nyelvűek, a fiatalabbak pedig másodikként néhol az ukránt is ismerik bizonyos mértékig.

Ami nyilván tüske az ukrán hazafiak szemében, ha már feladták őseik anyanyelvét, akkor inkább az államnyelvet használják, ne az oroszt. Ennél sokkal nagyobb tüske azonban az ukránok nagyarányú eloroszosodása, az államalkotó nemzet közel fele (mintegy 14-15 millió) ugyanis orosz anyanyelvű, s csak valamivel több, mint fele (18-20 millió) ukrán anyanyelvű, noha valószínű, hogy az ukrán nyelv jelentősen terjedt az utóbbi években. Ukrajna államelnökei közül például fele ilyen eloroszosodott közösségből származott: Kravcsuk (1991–94), Juscsenko (2004–2010) és Porosenko (2014–2019) ukrán anyanyelvűek, miközben Kucsma (1994–2004), Janukovics (2010–2014) és a 2019 óta elnök Zelenszkij orosz anyanyelvűek, akik felnőttként, magántanárokkal tanultak meg ukránul. A nemzedékek óta eloroszosodott zsidó Zelenszkij például nagyszerűen tanult meg ukránul, noha a családban oroszul beszél, Janukovics elfogadhatóan tanulta meg az államnyelvet, Kucsma viszont csak minimálisan, ősei anyanyelve egyszerűen nem ragadt rá, rengeteget is heccelték emiatt. Ukrajna keleti és déli része szolidan orosznyelvű, még ha a lakosság többsége ukrán nemzetiségű is. Az onnan származó Julia Tyimosenko, vagy Vitalij Klicsko, Kijev jelenlegi polgármestere szintén ilyen eloroszosodott családból származnak, ők is felnőttként tanultak meg ukránul.

Kijev ezen évszázados oroszosítást igyekszik megfordítani rövid időn belül, az ukrán hazafiak nagy vágya, hogy az orosz nyelv aránya ne haladja meg az orosz nemzetiségűek arányát. Az oktatási törvény 2017-es elfogadásakor ez távol sem alakult így: az orosz nemzetiségűek országos aránya kb. 17%, míg az orosz tannyelvű iskolák aránya ennek duplája, 35%! Ami már akkor is jelentős előrehaladás volt a szovjet időkhöz képest, 1990-ben például a másfél millió lakosú Harkivban csak egy ukrán tannyelvű iskola működött a 135-ből, az egymillió Donyeckben pedig egy sem! Holott mindkét nagyváros lakossága kb. fele-fele arányban orosz és ukrán volt, enyhe ukrán többséggel. A 80% fölötti ukrán lakosságú, s kevesebb, mint 15%-ban orosz Kijevben is csak 6 ukrán tannyelvű iskola működött 1990-ben a több mint 250 közül! Ennek nyomán egy 2014-es felmérés szerint az ukrán főváros lakosságának 60%-a kizárólag az oroszt használta (családban, munkahelyen, közintézményekben egyaránt), 25%-a felváltva az oroszt és az ukránt, alkalomtól függően, s csupán 15%-a használta kizárólag az ukránt.

Kijev kezdettől fogva hangsúlyozza, hogy az oktatási törvény nem is a magyar, román vagy lengyel nemzeti kisebbségeket célozza, sőt, nem is az orosz nemzetiségűeket, hanem az eloroszosodott tömegeket. Kijev nem lő ágyúval verebekre, az elefántot célzó lövedék mégis előbbieket találhatja el, hat év alatt semmilyen megnyugtató megoldást nem ajánlott Budapestnek és Bukarestnek. Varsó nem is kér ilyesmit, egyrészt mert Ukrajna felkarolása és az orosz agresszió visszaszorítása abszolút prioritás, másrészt, mert a lengyel nyelv elterjedése Ukrajnában jócskán meghaladja a lengyel nemzetiségűek arányát. Nyugat-Ukrajnában ugyanis gyakori a lengyel–ukrán kétnyelvűség, számos ukrán jól ismeri a lengyel nyelvet, s az arány alighanem növekszik, akár nagyságrendekkel is. Már a háború előtt is kb. kétmillió ukrán vendégmunkás volt Lengyelországban, azóta pedig több millió menekült érkezett, akik könnyen megtanulják az ukránhoz közel álló lengyelt. 

Kijev alighanem Varsóra tekintett, amikor a 2017-es tanügyi törvény után tavaly decemberben a hasonlóan asszimiláló szándékú kisebbségtörvényt elfogadta. Mégis túllőtt a célon, Budapest és Bukarest után a törvény a Velencei Bizottságnál is kicsapta a biztosítékot, Kijev komoly engedményekre kényszerül a háború után, Romániának és Magyarországnak is vétójoga van Ukrajna EU- és NATO-csatlakozásánál egyaránt.