Mihail Szergejevics Gorbacsov, az ellentmondásos történelmi hős

Egyszerű parasztfiú, aki világtörténelmet írt. Valahogy így lehet jellemezni a Szovjetunió utolsó pártfőtitkárának és egyetlen államelnökének ellentétesen értelmezett politikai örökségét. Egész életét a kommunista pártnak, az államszocializmusnak és a Szovjetuniónak szentelte, de mindhárom összeomlott – sőt a történelem süllyesztőjébe került – irányítása alatt. Neve mégis aranybetűkkel került be a világtörténelembe.

Mihail Szergejevics Gorbacsov 1931. március 2-án született Sztavropol megyében, orosz–ukrán (apai, illetve anyai ágon) egyszerű kolhoz-paraszt családban. Mindkét nagyapja megjárta a Gulagot a harmincas években, három nagybátyja pedig éhen pusztult a Holodomor, vagyis a kommunista rendszer által mesterségesen okozott 1932–33-as nagy éhínségben. 13 éves korától ő is a kolhozban dolgozott, 1950 és 1955 között azonban a moszkvai egyetemem szerzett jogász diplomát. Ott ismerkedett meg és kötött házasságot élete nagy szerelmével, a filozófiai diplomát szerző Raisza Maximovnával. Noha vidéki akcentusától élete végéig nem tudott megszabadulni, tanulmányai, szerteágazó olvasmányai és roppant művelt felesége révén Gorbacsov igazi értelmiségévé vált, az egész szovjet pártvezetés – Lenin mellett – távolról legműveltebb tagja volt. Ráadásul az egyetlen, aki szovjet állampolgárként született, valamennyi elődje a cár alattvalójaként látta meg a napvilágot.

Az egyetem befejezése után visszatért szülőföldjére, ahol előbb a komszomolban, majd a kommunista pártban töltött be különféle tisztségeket. Karrierje tartósan emelkedett, 1965-ben Sztavropol városi pártbizottságának első titkára (amolyan polgármester) lett, 1970-ben pedig Sztavropol megye első titkára. Időközben megszerezte második – agrármérnöki – diplomáját is. 1972-ben bekerült a kommunista párt központi bizottságába (KB), 1978-ban pedig Moszkvába került mentorának, Jurij Vladimirovics Andropov KBG-vezérnek, későbbi párttitkárnak köszönhetően, 1980-ban pedig a hatalom „Olimposzába”, a politbüróba.

Amikor 1985-ben a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) főtitkárává választották, vagyis a Szovjetunió vezetőjévé, senki sem gondolta volna, hogy reformjai milyen gyökeres változásokat hoznak. Még ő maga sem. Meggyőződéses kommunistaként és hűséges pártemberként esze ágában sem volt a szocialista rendszer ledöntése, éppen ellenkezőleg, reformjait azért indította el, hogy jobbá, élhetőbbé, emberibbé és hatékonyabbá tegye a megkövesedett rendszert. A nyolcvanas évek közepére a hatalmas Szovjetunió súlyos válságba került: a gazdaság majd’ összeroggyant az óriási hadsereg és a hadipar együttes súlya alatt, a technológiai és a tudományos lemaradás egyre nagyobb volt a Nyugathoz képest, a lakosság életszínvonala pedig roppant alacsony volt, alacsonyabb, mint a szocialista láger összes többi országában, Románia kivételével, a világ fölött pedig ott lebegett az atomháború Damoklész-kardja.

Gorbacsov mégis rendületlenül hitt a szocializmusban, melyet vissza szándékozott állítani az eredeti, lenini útra, amelyről szerinte Sztálin térítette le évtizedekkel korábban. A felülről indított reformoknak azonban a kommunista apparátus (nomenklatúra) következetesen keresztbe tett, ott akadályozta meg, ahol csak lehetett. Mihail Szergejevics mindig is haragudott a nomenklatúrára, mert az csakis saját, kasztszerű kiváltságaival törődött, az országgal és a néppel viszont nem. A nomenklatúra ellenállásának kikerülése céljából a csernobili katasztrófa nyomán indította el a peresztrojka és glasznoszty elnevezésű, híressé vált folyamatokat, melyek révén a néppel kötött szövetséget a politikai elit ellen.

A peresztrojka inkább gazdasági fellendülést célzó reform volt, mely során a szakembereknek nagyobb beleszólást biztosított a vállalatok vezetésébe, hogy kiszabadulhassanak a nomenklatúra szorításából. A glasznoszty hatása még jelentősebbnek bizonyult, példátlan szólásszabadságot hozott a népnek, olyat, amelyről néhány évvel korábban még álmodni sem mertek volna! Ne hazudjunk önmagunknak, tárgyaljunk nyíltan problémáinkról, keressünk közös megoldást! Addig a nyilvánosan csakis a szocializmus minden téren elért sikereinek lehetett/kellett dicshimnuszokat emelni, a valós problémákról csak szűk, bizalmas körökben (Gorbacsov megfogalmazásában: a konyhában) beszéltek.

A reformok – különösképpen a glasznoszty – nyomán a Szovjetunió egyre inkább feldúlt hangyabolyra kezdett hasonlítani, az addig évtizedeken keresztül közömbös, sőt apatikus társadalmat felpezsdítette a szabadság. Különböző civil kezdeményezések születtek, az oly régóta elnyomott emberek először érezték, hogy beleszólásuk lehet sorsuk alakításába, ami valós sokk volt a régóta megkövesedett rendszerben. Mihail Szergejevics kiszabadította a szellemet a palackból. Naiv idealizmusával azt gondolta, hogy az ajándékba kapott szabadságot a társadalom a szocializmus megreformálására, megerősítésére, jobbá tételére fordítja, abból kiindulva, hogy más politikai rendszert eleve nem ismert, a nyugati alternatívákat pedig évtizedek óta démonizálta a mindent uraló hivatalos propaganda. Nem így történt, a társadalom nem a szocializmus megmentésére, hanem egyre inkább annak megkérdőjelezésére használta újonnan megszerzett szabadságát. Mindez fokozatosan történt, a civil kezdeményezések lépésről lépésre, eleinte óvatosan, majd egyre bátrabban döntögették a tabukat.

Ugyanakkor a nemzeti problémák is felszínre törtek, számos nép követelte a Szovjetunió nemzeti szerkezetének teljes átszervezését, a legradikálisabb baltiak pedig függetlenségük visszaszerzéséért küzdöttek nyilvánosan. Gorbacsov számára ez is meglepetés volt, sosem tudta kezelni a nemzeti problémát, hiszen meg volt győződve, hogy mindenütt az országban az embereket ugyanazok a közös problémák (alacsony életszínvonal, üres boltok, csőd szélén álló gazdaság, bürokratikus korlátozások, személyi szabadság hiánya, környezeti problémák stb.) foglalkoztatják, nem pedig a nemzeti kérdés.

A kiszabadult szellemet viszont már nem lehetett visszakényszeríteni a palackba. Míg 1985 és 1988 között a szovjet társadalom a pártfőtitkár nyomdokait követi, 1989-ben a kezdeményezés kicsúszik Gorbacsov kezéből, s 1990-ben és 91-ben kapkodó tűzoltóként kénytelen az elszabadult eseményekhez igazodni. A gyeplőt már nem képes kézben tartani, miután a nomenklatúra baloldali ellenzéke mellett a jobboldali, demokratikus ellenzékkel is szembesül, amely már magát a szocialista rendszer jogosultságát kérdőjelezi meg. A kettő közötti lavírozás már megoldhatatlannak bizonyul, főleg, hogy Gorbacsov a meggyőzés rendíthetetlen híve volt az erőszakos rákényszerítés helyett. 1991-ben a szocializmus összeomlott, a kommunista pártot feloszlatták, a társadalom nyomorba és káoszba süllyedt, a hatalmas Szovjetunió pedig szétesett. Ebből kifolyólag Oroszországban inkább negatívan értékelik tevékenységét, túl nagy árat fizettek a Gorbacsov biztosította szabadságért, amellyel a társadalom nem is igazán tudott mit kezdeni.

Külföldön teljesen másképp ítélik meg reformjainak eredményeit, hiszen ő döntötte le a Vasfüggönyt, ő vetett véget a hidegháborúnak és az emberiség puszta létét fenyegető fegyverkezési versenynek. Kelet-Európában, azaz a „testvéri országokban” a láncreakció már 1989-ben megbuktatta a kommunizmust. A „testvéri országok” ugyancsak megmerevedett rendszereire és pártvezéreire Gorbacsov ugyanúgy tekintett, mint a szovjet nomenklatúrára, vagyis az emberarcú szocializmushoz vezető út legjelentősebb akadályaira. Már 1986-ban hasonló reformokat szorgalmazott, de nem kényszerítette rájuk, csupán figyelmeztette a keményvonalas, gyakran fafejű kelet-európai pártfőtitkárokat, hogy ne számítsanak a szovjet hadseregre, ha reformok hiányában saját népük ellenük fordul. Arról nem is beszélve, hogy a „testvéri országokat” a Szovjetunió hátán élősködőnek tekintette. Idealizmusából kifolyólag azt gondolta, hogy szabadon engedve, Kelet-Európa népei önszántukból választják az emberarcú szocializmust, az országok pedig tisztességes gazdasági kapcsolatokat alakítanak ki Moszkvával az élősködés helyett. Hogy nem így történt, az szintén meglepte Gorbacsovot, Kelet-Európa felszabadulása azonban egyértelműen neki köszönhető. Moszkva jóváhagyása nélkül a kelet-európai országok aligha tudtak volna önerőből felszabadulni, amikor az NDK-ban 350 000, Lengyelországban 150 000, Csehszlovákiában és Magyarországon pedig 80-80 000 szovjet katona állomásozott és – Lengyelország kivételével – atomfegyverekkel is fel voltak szerelve.

Külpolitikailag a tömbök közötti szembenállás mérséklését célozta, a fegyverkezési verseny óriási terhet jelentett a Szovjetuniónak, s atomháborúval fenyegette az emberiséget. A csernobili katasztrófa után Gorbacsov nem is annyira tudatosan indított atomháborútól tartott, hanem attól, hogy technikai baleset vagy félreértés nyomán valamelyik fél véletlenül megnyomja azt a bizonyos gombot. Megértette, hogy hosszú távon csak két alternatíva létezik: olvadás, közeledés és kibékülés vagy a mindent pusztító atomháborút kiváltó ellenségeskedés fokozása. Előbbit választotta, a Nyugatot már nem tekintette ellenségnek, le is állította az ezt sulykoló propagandát, amely évtizedeken keresztül mérgezte a fél világ lelkét, hanem inkább partnernek. Aligha meglepő, hogy Kelet-Európa felszabadulásában, a vasfüggöny ledöntésében és a hidegháború befejezésében betöltött kiemelkedő szerepe nyomán 1990-ben béke Nobel-díjjal tüntették ki. Ő maga is a Nyugattal szembeni ellenségeskedés felszámolását és az atomháború veszélyének elhárítását tartja karrierje legjelentősebb megvalósításának. Ezekkel írta be nevét aranybetűkkel a világtörténelembe.

Nyugodj békében, Mihail Szergejevics Gorbacsov.