Nemzetiségi fesztivál

A hét vége felé, csütörtökön és pénteken kilencedik alkalommal tartják meg Aradon a Nemzetiségek fesztiválját. Ami két dolgot biztosan jelez: hogy Arad megyében vannak nemzetiségek (nemzeti kisebbségek), s hogy ezeket (még) számon tartják, megemlékeznek róluk– mármint hivatalosan, „állami” szinten. És egy ilyen ünnep – merthogy a fesztivál amúgy ünnepi játék, időszakos kulturális ünnep, művészeti (népi művészeti) bemutató, (esetünkben) népviseleti parádé stb. – amolyan kirakat, „jobb helyeken” turisztikai látványosság is, a folklór felvonultatása, és végeredményben annak felmutatása, hogy a nemzetiségek (kisebbségek) a többséggel, az évszázados együttélés nyomán nagyszerű harmóniában élnek és dolgoznak, gazdagítják a nemzeti kultúrát (Románia nemzeti állam), tehát minden nagyon jó, minden nagyon szép, és mindennel nagyon meg vagyunk elégedve.

Halleluja, örvendezzünk.

Például annak, hogy röpke ötven, de főleg huszonöt év (demokrácia) alatt a németség gyakorlatilag eltűnt Arad megyéből: manapság az újaradi (sváb) Kerweih (templombúcsú) dicséretes módon fenntartott megrendezése azt próbálja bizonyítani, hogy németek még vannak Arad megyében; ha valaki végignézte a napokban hagyományos, látványos öltözékben felvonult lányok-fiúk hosszú sorát, az a benyomása lehet, hogy valóban vannak.

Aki tudja, hogy a menetben résztvevők többsége nem német, hanem csak az aradi (szerencsére létező) német líceum főleg román anyanyelvű növendéke (a német még ma is világnyelv, Európában feltétlenül, megtanulása tehát a gyermeküket érvényesülni akaró szülők bölcs belátása szerint előnyökkel jár), az más perspektívából látja a dolgokat.

Az újaradi sváb templombúcsú, az Arad megyei német kisebbség egyik legfontosabb ünnepe és megnyilvánulása napjainkban, sajnos, egyre inkább kirakatrendezvény, amelyet a szervezők dicséretes erőfeszítéssel mentenek át évről évre.

Nemrégiben egy 65 éves szemlaki német hölggyel beszélgettem, aki, ugyancsak német férje hatására maradt – azaz nem vándorolt ki majd háromszáz éve elhagyott szülőhazájába –, s manapság, a – román nemzetiségű – polgármester asszony támogatásával amolyan falumúzeumot szeretne létrehozni az ott élt németek tárgyi hagyatékából. A témát hosszasan lehetne ragozni, de maradjunk annyiban: kívánom, hogy sikerüljön.

De menjünk tovább.

Az aradi nemzetiségi fesztivál programjából többnyire hiányoznak (vagy töredékesen reprezentáltatnak) a zsidók. Valamikor a város lakosságának tizedénél többet tették ki, és kiemelkedő volt hozzájárulásuk a gazdasági és kulturális élethez. Ma már összesen pár százan (százalékban mondhatni elhanyagolhatóan, többségükben nagyon előrehaladott korban) szerepelnek a statisztikákban. Folytassuk a szlovákokkal? Néhány évvel ezelőtt egy nagyközség (azóta város) polgármesteri hivatalában, az éppen elfoglalt főnökre várva, a szlovák nemzetiségű, vegyes házasságban élő titkárnőtől kérdeztem: beszél-e iskoláskorú gyermeke anyjának nyelvén? „Természetesen” nem beszélt. Merthogy, ugye, román iskolába jár, többnyire román környezetben él (ez érthető), meg aztán minek? – de ez már számomra érthetetlen. Valamikor azt mondták, bölcsen: ahány nyelven beszél valaki, annyi ember. Kissé túlzás, de nem nagyon, hiszen a mai Európában, talán inkább, mint bármikor, haszna és értelme van a többnyelvűségnek. (Ha valaki nem tudná: ma Romániában, állítólag, a legmenőbb, legkeresettebb „idegen” nyelvek között van az „egzotikus” szlovák és a cseh – meg a lengyel –, az európai északi nyelvekkel – dán, svéd stb. – egyetemben.) Magam sehogy nem tudom, racionálisan, felfogni, miért nem lehet (sőt: miért nem KELL) egy vegyes házasságban mindkét szülő nyelvét, kultúráját (legalább úgy, ahogy, amint a szülőtől telik) átörökíteni a gyereknek?

Ma Romániában a vegyes (nemzetiségi) házasságban élők jó háromnegyede (pontos statisztika híján plusz-mínusz pár százalék lehetséges) egy, de maximum két nemzedék múltán teljesen elveszti eredeti (nem román – magyar, német, szlovák, cseh, zsidó, ukrán stb., a romát kivéve) nemzeti identitását.

Ha megérném, és akkor is lenne még nemzetiségi fesztivál Aradon, húsz-harminc év múltán hivatkozhatnék az általam 2014 szeptemberében írottakra. Hátha a mostani olvasók közül, magyarként vagy más kisebbségiként még valaki megéri azokat az időket. A remény, a jelenlegi demográfiai állapotok tendenciái szerint még a nemzetiségi fesztivál küszöbén sem túl nagy.