Óriássárkány izomfitogtatása

Kína immár másodszor szervez olimpiát. Méghozzá ugyanott, ahol 14 évvel ezelőtt, a fővárosban, Beijingben. A különbség csupán az, hogy most téli játékokról van szó, miközben 2008-ban nyári játékokról. Ezzel a kínai főváros egyedüli a világon, egyetlen más város sem rendezett téli és nyári olimpiát.

2008-ban Kína még amolyan bemutatkozásnak szánta az olimpiát, jelzésnek, hogy az ázsiai óriás-ország helye a világ nagyjai között van, felzárkózott a hagyományos nagyhatalmakhoz. Kína komoly tényező a világpolitikai porondon, érdekeit is figyelembe kell venni. Manapság ambíciói jóval nagyobbak, inkább felsőbbrendűségét, a többiek megelőzését domborítja ki. Kína immár döntő befolyásra törekszik, nagyhatalmi érdekeit másokra is ki szándékszik terjeszteni. Vagy ráerőltetni, ha másképp nem megy.

Végül is az előző olimpia óta az óriássárkány jelentősen fejlődött, gazdasági teljesítménye például háromszor nagyobb, mint 2008-ban. Akkor Kína a világ harmadik legnagyobb gazdasága volt, azóta viszont megelőzte a helyi nagy riválist, Japánt, s már csak évek kérdése, hogy mikor előzi meg az USA-t is.

Kína roppant büszke az utóbbi évtizedekben megvalósított hatalmas fejlődésére. Főleg, hogy nagyon alacsonyról indult. 1950 táján az országban jóformán feudális viszonyok uralkodtak, a lakosság több mint 80%-a falvakban élt, s még önellátásra sem volt képes, a hetvenes évekig az éhhalál állandó jelenség volt. Mára Kína a világ műhelye, a kerek földgömb legnagyobb termelője és exportőre. A huszadik század közepén a mély állomba süllyedt dragon a világ össztermékének alig több, mint 1%-t adta, manapság viszont közel 20%-t!

Az óriássárkány tulajdonképpen 1978–80 táján ébredt fel hosszas álmából, Deng Xiao-Ping mélyreható reformjai ébresztették fel. A pragmatikus Deng – és utódjai – a kommunista ideológiáról a gazdaságra fektette a hangsúlyt. Engedélyezte a magánkezdeményezést, felkarolta a nyereség-orientációt, a még mindig jelentős parasztságnak visszaadta a földeket, vagyis leépítette a szocialista gazdaságot és bevezette a piacgazdaságot. Lényegében visszahozta a kapitalizmust, rótták fel ellenfelei, mire Deng nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy „nem az számít, hogy fehér vagy fekete a macska, hanem az, hogy fogja meg az egeret”.

Kína azóta is megállíthatatlan. Szédítő léptékkel halad fejlődése, úgy, hogy közben semmit sem változtatott a politikai berendezkedésen, még a cégfeliratot sem cserélte ki, hivatalosan Kína továbbra is kommunista, noha a legvadabb kapitalizmus érvényesül, mint Lenin legsötétebb rémálmaiban. Ahol az ember és a környezet mit sem számít, csakis a nyereség. 1980-ban például Kína kb. 220 ezer járművet (személygépkocsi, kamion, autóbusz stb. együttvéve) gyártott, kevesebbet, mint Magyarország (240 ezer, főleg busz) vagy Svédország (310 ezer), a milliós termelésű nagy országokról nem is beszélve. Manapság évi 26-29 milliós termelésével Kína a földkerekség távolról legnagyobb járműiparával rendelkezik, termelése nagyobb, mint a sorban következő USA-é, Japáné és Németországé együttvéve!

A Deng reformjai óta eltelt negyven év világelsőségre törő óriás hatalommá tették Kínát. Amely évente mintegy 150 milliárd eurós kereskedelmi többletet termel az EU-val szemben és még kb. ugyanannyit az USA-hoz viszonyítva. S mindez évről évre fokozódik. Kína szédületes fejlődése megállíthatatlan, a dragon – egyelőre csak gazdasági – étvágya egyre nagyobb, jelképesen szólva mindent felfal, ami elébe kerül. Afrikát mondhatni, hogy szőröstől-bőröstől felvásárolja.

Csupán a demográfia számít gyengeségnek: 1,4 milliárdos lakosságával továbbra is világelső, de már nem sokáig, India éveken belül megelőzi. Az 1980-ban bevezetett egy gyermek politika nyomán a természetes szaporulat a hatvanas évekbeli évi 20 millióról 10 millió alá csökkent az új évezredben, majd 5 millió alá esett az utóbbi években. Ennek nyomán fel is számolták az egy gyermek politikát, manapság a két-, sőt, háromgyerekes családmodellt karolták fel. A kínaiak körében is – az egy gyerek politika ugyanis csak rájuk vonatkozott, a nemzeti kisebbségekre nem, ami alapján utóbbiak aránya 6%-ról 9%-ra emelkedett az összlakosságon belül.

Az ötvenes-hatvanas években Mao Ce-Tung még atomháborút is megkockáztatott volna – akár a Szovjetunió, akár az USA ellen – abból a megfontolásból, hogy hatalmas lakosságával Kína még azt is képes lenne kiheverni, miközben ellenfelei nem. Manapság rejtély, hogy a bejingi vezetés hogyan viszonyul a kérdéshez. Katonai kiadásait azonban jelentősen növeli, világhatalmi ambícióit azonban elsősorban gazdasági – és egyre inkább technológiai – eszközökkel igyekszik érvényesíteni. Vagyis azzal, amivel izmait fitogtatja a világ előtt az olimpiai játékok alkalmával is.