Politikus-ájulás

Hát persze hogy nagy hír volt a román sajtóban, főleg televíziókban, hogy a Szociáldemokrata Párt (ideiglenes) elnöke egy sajtótájékoztatón összeesett.

Ilyesmi nem minden nap esik meg, a szenzációra felingerelt sajtó örömmel csapott le rá.

És eleinte persze majd’ mindenki a koronavírusra, napjaink slágerére tippelt.

A gyorsteszt azonban, mondják, nem mutatott ki fertőzést, másutt kell tehát keresni a szerencsétlen történet gyökerét, például a megfeszített, túlhajszolt munkában. És bár egy ellenzéki vezető politikus napjainkban – meg mindenkor – viszonylag „kényelmes pozícióban” van (maradjon a döntés neheze, meg a felelősség a kormányzókra), neki sem könnyű.  

A politikus, pláne a vezető kasztokba tartozó (de még a másod- vagy harmadvonalúak is – bizonyíték rá, hogy a vezető funkciókra soha nincs jelentkezőkben hiány), mindig irigyelt, és mellesleg blamálható. Egy akármilyen (nem csak a román!) társadalomban számos ember érzi úgy, hogy vezetésre, irányításra alkalmas: az emberek eléggé tekintélyes része okosnak, rátermettnek hiszi magát, okosabbnak, rátermettebbnek azoknál, akik valamilyen módon vezető funkciókba kerültek.

Nem mondom, nem is hiszem, hogy a mindenkori politikusok a lehetségesek közül a legjobbak. Bár ismerem Voltaire, a szikrázó szellemű francia filozófus mondását, amely szerint „világunk a létező világok legjobbika”. Ami csak kb. azt jelenti, hogy pillanatnyilag ennél jobb nincs, vagy legalábbis nem mutatkozik. Mutatis mutandis: ez a politikusokra is alkalmazható.

Manapság a világot sújtó, mindeddig példátlan kiterjedésű, részben talán felfújt koronavírus-járvány (a mostaninál már jóval nagyobbak is voltak az emberiség történetében) és az ezzel szorosan összefüggő, egyelőre beláthatatlan kimenetelű gazdasági válság közepette – már eddig is borzasztó, de a nagyja valószínűleg még ezután következik – a politikusok helyzete, státusa egyáltalán nem irigylendő egyetlen országban sem, hisz népek, országok jövőjéről, sorsáról kell dönteniük. Országos, meg európai (sőt világ-)szinten is.

A politikusok többségükben (bár, mint tapasztalhattuk, van köztük néhány címzetes barom) meggyőződésem szerint többé-kevésbé lelkiismeretes, felelős emberek, akik, már csak saját jól felfogott érdekükben is, a jót akarnák a társadalom számára. Nagy és jogos kérdés azonban: mi az a jó, és milyen intézkedésekkel, határozatokkal, törvényekkel érhető el, ami adott helyzetben kivezethet egy országot a kátyúból.

Ha ők ezt tudnák...

Talán már leírtam egyszer-kétszer: nem irigylem a politikusokat. Manapság, amikor a mikrofon előtt elájulnak, pláne nem.

Ámbár – költői kérdés – mi lehetne szebb, mint a haza szent érdekeinek szolgálatában az életünket áldozni?

Vajon hányan lennének ténylegesen hajlandók rá?