Repedezések

Vajon Nyugaton felkészültek-e Oroszország esetleges szétesésére? Tudnák-e kezelni a helyzetet, ha a Putyin-rendszer esetleges összeomlása nyomán a hatalmas ország darabjaira hullna szét, s alkotóelemei kikiáltanák függetlenségüket?

A forgatókönyv jelenleg nem túl valószínű, de kizártnak sem tekinthető. A történelmi precedensek óvatosságra intenek. 

1904-ben tanácsadóira hallgatva, gyors és könnyű sikerre számítva, II. Miklós cár háborút indított Japán ellen területszerzési célból. Oroszország azonban váratlan és megalázó vereséget szenvedett, ami a forradalom kirobbanásához vezetett 1905-ben. A forradalom majdnem elseperte a cári rendszert, II. Miklós csak nehezen, jelentős politikai engedmények (korlátolt hatáskörű parlament létesítése) révén tudta megmenteni hatalmát. Ez volt az úgynevezett kis forradalom a nagy forradalom előtt, vagyis az 1917-es korszakos változások főpróbája Lenin megfogalmazása szerint.

II. Miklós azonban nem tanult az 1905-ös drámából, 1914-ben újabb területhódító háborúba sodorta Oroszországot, szintén tanácsadói sugallatára, és szintén gyors és könnyű sikerre számítva. Tulajdonképpen az 1904–1905-ös japán háborúban elszenvedett megalázó vereség szégyenét szándékozott tisztára mosni harci diadallal, de ezen számítása sem jött be. Éppen ellenkezőleg. A külföldi katonai kudarcok olyan elégedetlenségi hullámot váltottak ki, amely forradalommá terebélyesedett, s 1917 februárjában elsöpörte a cári rendszert. A forradalom nyomán keletkezett politikai vákuumot kihasználva a birodalom szétesett, Finnország, a Baltikum, Lengyelország elszakadt, és visszaszerezte függetlenségét, Románia is visszaszerezte Besszarábiát, de Ukrajna és a kaukázusi népek is elszakadtak, noha függetlenségük csak rövidnek bizonyult, 1920–21-ben a vörös hadsereg visszahódította őket. A forradalom nyomán keletkezett politikai űrt nemcsak a nemzetiségek használták fel, hanem a bolsevikok is, akik nyolc hónappal később, 1917 októberében puccsal szerezték meg a hatalmat.

1989-ben a szovjet hadsereg megalázottan vonult ki Afganisztánból, ahová tíz évvel korábban vonult be gyors és könnyű sikerre számítva. Az afgán kaland óriási tehernek bizonyult a Szovjetuniónak, kiszipolyozta gazdaságát, és lejáratta nagyhatalmi presztízsét a világ előtt. Olyan reform-sorozatot indított el, amely két évvel később a Szovjetunió összeomlásához vezetett, amelyre a Nyugat egyáltalán nem készült fel.

Putyin hasonló mélyrepülésbe taszította Oroszországot tavalyi Ukrajna elleni agressziójával. A gyors és könnyű siker elmaradt, a harcmezőn egyre nagyobbak az orosz veszteségek. Prigozsin minapi lázadását az orosz hadsereg csapnivalóan siralmas harci teljesítménye váltotta ki, nem hiába vont szombat reggel Putyin párhuzamot az 1917-es helyzettel.

Oroszország ukrajnai veszteségei – legalább 150 ezer, de akár 200 ezer elesett katona – kevesebb, mint másfél év alatt tízszer nagyobbak, mint a Szovjetunió 15 ezres veszteségei Afganisztánban tíz év alatt! Az afganisztáni kudarcos kaland ellenére 1989-ben a Szovjetunió területén lévő több milliós haderő mellett még 350 ezer szovjet katona állomásozott az NDK-ban, 150 ezer Lengyelországban, valamint 75-80 ezer Magyarországon és Csehszlovákiában (külön-külön). Manapság a teljes orosz haderő alig nagyobb, mint az 1989-ben külföldön állomásoztatott csapatok együttes létszáma, külső tartalékok pedig nincsenek. Vannak viszont magánhadseregek, amelyek krízishelyzetben akár az orosz vezetés ellen fordulhatnak fegyverekkel, mint például Prigozsin Wagner-csoportja, miközben 89-ben ilyesmi nem volt, minden haderő a Kreml szigorú ellenőrzése alatt állt!

A Szovjetunió szétesését azonban az sem tudta megakadályozni, az összeomlási folyamat 1991 augusztusában már olyan előrehaladott volt, hogy a keményvonalas kommunisták Gorbacsov-ellenes katonai puccsal próbálták az utolsó pillanatban megmenteni az agyaglábú óriáshoz hasonló birodalmat. A puccs ugyan kudarcot vallott, a Szovjetuniót mégsem sikerült egyben tartani.

Akkor a külvilág teljesen felkészületlen volt a hatalmas birodalom összeomlására, 1991. augusztus elsején (három héttel a moszkvai puccs előtt), amikor már a Szovjetunió minden ízülete-porcikája recsegett-ropogott, s szinte minden tagköztársaság a függetlenségre készült, sőt egyesek már ki is kiáltották azt, George Bush – Gorbácsovval közös kijevi látogatásán – még a Szovjetunió megőrzésére bíztatta az ukránokat! Washingtonban annyira képtelenek voltak megérteni az idők szavát, az akkori amerikai elnök hírhedt kijevi beszédét azóta is a politikai mellékfogás mintapéldájának tekintik, fel is rótták többször is Condoleeza Rice szövegírónak. A beszéd elhangzása utáni hetekben, a puccs leverése után nemcsak Ukrajna, de a többi szovjet köztársaság is egymás után kiáltotta ki függetlenségét.

A Nyugat fel kell készüljön hasonló fejleményre, figyelmeztetnek rendszeresen a külföldi száműzetésbe szorult orosz ellenzékiek, Ukrajna elleni katonai agressziójával Putyin ingatag talajra taszította Oroszországot. Az összeomlás korántsem biztos, de kizártnak sem tekinthető, a rendszer válságának jelei egyértelműen látszottak a Wagner-zsoldosok minapi rebellióján. Prigozsint úgy néz ki, holtvágányra húzták, bőven akadnak viszont mások, akik további gyengülése esetén Moszkva ellen fordulnának. Akár politikailag, akár fegyverrel.