Sorozatos tragédiák

„Soha nem számítottunk arra, hogy megpróbálják majd elpusztítani városaink polgári infrastruktúráját. Ez népirtás. Ez terrorizmus” – mondta Vladimir Klicsko, Kijev polgármestere. Aki szerint az agresszor oroszok „meg akarják fagyasztani a civil lakosságot. Meg akarnak ölni minket, ukránok nélküli Ukrajnát akarnak.”

Súlyos katonai vereségek után, októberben Oroszország stratégiát váltott, mindenekelőtt Ukrajna energetikai infrastruktúráját, vízi- és hőerőműveket bombáz nap mint nap az ország egész területén, szenvedést okozva a civil lakosságnak. Egész városok és megyék maradnak áram, fűtés és folyóvíz nélkül. A téli hideg beköszöntével a didergő civil lakosság élete egyre inkább pokollá válik, még a kórházak működése is akadozik villamosság és fűtés hiányában!

Putyin hadserege nem bír a hazájukat hősiesen védő, felfegyverzett ukránokkal, nincsenek sem korszerű fegyverei, sem szaktudása az ukrán hadsereg pozíciói, utánpótlás-vonalai vagy parancsnoki központjai tönkretételéhez, ezért a védhetetlen ukrajnai idősöket, nőket és gyerekeket támadja. A civil infrastruktúrát korábban sem kímélték, kórházakat, iskolákat, színházakat, lakótelepeket már a februári invázió kezdete óta célba vettek, de eleinte ezek csak másodlagos célpontok voltak. Október óta viszont az energetikai infrastruktúra pusztítása és a civil lakosság terrorizálása az elsődleges cél, Putyin így szándékszik megtörni az ukránok elszántságát.

Ukrajna rengeteget szenved az orosz „testvériség” nyomán. Immár sokadszorra az utóbbi évszázadban. 1917 és 1921 között Ukrajna volt a monarchista fehérek és a bolsevik vörösök közötti polgárháború egyik fő hadszíntere. Ez idő alatt Kijev például kilencszer (!) cserélt gazdát, fehér oroszok, ukrán szocialisták, ukrán nacionalisták, ukrán monarchisták, megszálló német hadsereg, bolsevikok és a segítségül hívott lengyel hadsereg fölváltva szerezték meg a hatalmat, majd annak feladására kényszerültek az erősebb fegyveres erőknek. Az eseményeket a helyszínen személyesen átélő Mihail Afanaszjevics Bulgakov erről írta Fehér Gárda című híres regényét. Vidéken még nagyobb volt a pusztítás, arrafelé anarchisták is tomboltak. Mondani sem kell, hogy a civil lakosság szenvedése óriási volt, az áldozatok száma több millióra rúgott, sokan éhen-haltak, a cárista fehérek és a bolsevik vörösök egyaránt rekvirálták erőszakkal az élelmiszert az ukrán parasztoktól saját hadseregük számára.

De ez csak „bemelegítés” volt, a Golgota csak ezután következett, ráadásul kétszer. A megszilárdult szovjet bolsevik hatalom kegyetlenül csapott le Ukrajnára, sokkal brutálisabban, mint a Szovjetunió egyéb részein. A politikai, kulturális és értelmiségi elit fizikai elpusztítása már 1932-ben elkezdődött (a Szovjetunió többi részein 1936-ban), s szintén akkor irtottak ki az ukrán parasztokat milliós nagyságrendbe a kolhozosítás erőltetésével. A holodomor révén elhíresült tragédia 7 és 10 millió közötti emberáldozatot (közöttük 3 millió gyerek) követelt a Szovjetunióban, nagy többségük (75-80%) Ukrajnában. Az ukránok történelmük legnagyobb tragédiájának tekintik az 1932–33-as mesterséges éhínségét, melyet nem természeti csapás, hanem az, hogy a szovjet hatóságok minden élelmet elkoboztak a kolhozosítást ellenző parasztoktól. A mai napig vitatott, hogy Moszkva tudatosan kitervezett ukránellenes népirtáas volt, vagy a kommunisták parasztellenes osztályharca, vagy mindkettő egyszerre.

Ukrajna még ki sem heverte a holodomort, amikor újabb rettenetes csapás érte a második világháborúban. Földrajzi elhelyezkedéséből kifolyólag a háború sokkal súlyosabban érintette Ukrajnát (és Belaruszt), mint a távolabbi Oroszországot, lakosságarányosan az emberveszteségek tízszer, de akár húszszor nagyobban voltak. A visszavonuló szovjetek a felperzselt föld stratégiáját alkalmazták, mindent elvittek (mindenekelőtt élelmiszert), vagy tönkre tettek (infrastruktúra) a Wehrmacht nyomulásának megakadályozására. Amit nem pusztítottak el moszkvai parancsra, azt a németek tették tönkre, majd a visszatérő szovjetek tömegesen deportálták Szibériába és Közép-Ázsiába a harcokat és az éhezést túlélő helyi civil lakosságot – beleértve a vörös hadseregben harcoló ukrán katonák családjait – az ellenséggel való kollaborálás vádjával. Közben az ukránokat következetesen terrorizáló Sztálin cinikusan éppen az ukránok szenvedéseire hivatkozva követelt (és kapott) még két külön szavazatot az ENSZ-ben az Ukrán és a Belarusz szovjet köztársaságok (SZSZK) számára.

A háború véget ért, az ukrán szenvedések viszont nem. 1946–47-ben a nagy aszály révén egész Európa az éhínség szélére került, amerikai és argentin segélyek révén azonban elkerülte az éhhalált. Nem úgy a Szovjetunió, ahol kb. egymillióan pusztultak éhen, mindenekelőtt az ukrán és moldáv SZSZK-ban, mivel Sztálin elutasította az amerikai segítséget. Sztálin gyűlölte az ukránokat, Hruscsov szerint csak azért nem deportálta őket mindenestől Szibériába, mert egyszerűen nem volt eszköze több mint 30 millió ember kitelepítésére. Nyikita Szergejevics ugyanis jól ismerte a helyzetet, orosz létére 1938 és 1949 között ugyanis az ukrán SZSZK pártfőtitkára volt, a németek háborús megszállásának évei kivételével.

Hogy Ukrajna mekkora véráldozatot fizetett az 1917–21-es polgárháború, 1932–33-as holodomor, a második világháború és az 1946–47-es éhínség alatt, azt nehéz lenne pontosan megállapítani, legtöbben 25 és 30 millió közöttire saccolják. Óriási emberveszteség, főleg, hogy mindez 30 év alatt történt, vagyis sokan mind a négy tragédiát megszenvedték! Hruscsov éppen ezen óriási szenvedés jelképes kárpótlására csatolta a Krím-félszigetet az ukrán SZSZK-hoz. 1954-ben senki sem gondolta volna, hogy a hatalma csúcsán álló, fél világot uraló Szovjetunió valaha is összeomolhat. A pragmatikus megfontolások sem hiányoztak, 1944-ben Sztálin Szibériába deportálta a Krím őshonos tatár lakosságát, helyükre pedig oroszokat telepített. Csakhogy a zord vidékről hozott orosz telepesek nemigen értettek a meleg, déli éghajlatú Krím földműveléséhez, ezért a szomszédos természeti adottságú tengerparti ukrán vidékekről kellett mezőgazdasági szakértőkhöz folyamodni, a félsziget vízellátását pedig eleve a dél-ukrajnai területek biztosítják. Putyin katonái is ezért hódították meg elsők között Herszon megyét.

A huszonegyedik században Putyin folytatja Lenin, Sztálin és Hitler ördögi „művét”, immár másodszor rohanta le Ukrajnát. 2014–15-ben „csak” egymillióan menekültek el a Krímből és Donbászból a „testvéri felszabadítók” elől, február óta viszont már több mint tízmillióan! S számuk sajnos tovább növekszik a civil lakosságot célzó az orosz korlátlan aljasság fokozódásával.