Sport és politika az olimpián

Ukrajna bojkottal fenyegetőzik, amennyiben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) nem zárja ki az orosz és belarusz sportolókat a jövő nyári párizsi olimpiáról.

Ukrajna elfogadhatatlannak tartja, hogy a már egy éve agresszor Oroszország és az ahhoz komoly támogatást nyújtó Belarusz részt vegyen az olimpián. Az orosz és belarusz sportklubokat, országos válogatottakat és gyakran egyéni sportolókat már kizárták európai és világversenyekről az Ukrajna elleni katonai agresszió miatt. Nemcsak erkölcsi megfontolásból, hanem közvetett katonai érintettségük nyomán: akárcsak a szovjet időkben, a profi orosz sportolók – jelentős része – katonai (SZKA) vagy titkosszolgálati (Dinamo, Zenit) kötődésű klubok tagjai.

A sport és a politika különválasztása mellett kitartó IOC nehéz helyzetbe került, egyelőre ellenzi az orosz és belarusz sportolók kizárását, a francia rendezők pedig jelezték is, hogy számítanak részvételükre, azaz valamennyi ország sportolóinak a részvételére. Az ügy azonban tovább fajulhat, immár 35 ország – beleértve az USA-t, Nagy-Britanniát és Németországot – hivatalosan szólította fel az IOC-t, hogy zárja ki az orosz és a belarusz sportolókat. Románia is ezen 35 ország közé tartozik, Novák Eduárd Károly sportminiszter bejelentette a felhíváshoz való csatlakozást. Lengyelország, a balti államok, Dánia és Finnország tovább mentek, leszögezték, hogy ők is bojkottálják a párizsi olimpiát, sőt, másokat is meggyőznek hasonló lépés megtételére, ami oda is vezethet, hogy akár 40-50 ország is tüntetően távol marad az oroszok és belaruszok részvétele esetén. Így az a helyzet sem kizárt, hogy az agresszor Oroszország sportolói ott lesznek az olimpián, az áldozat Ukrajnáé és számos más országé viszont nem.

A sport és a politika összefonódása nem precedens nélküli, már korábban is előfordult. Méghozzá hasonló okok miatt. Például 1956-ban, a melbourne-i olimpián, amely néhány héttel a magyar forradalom leverése után zajlott. Akkor Spanyolország, Svájc és Hollandia követelte a Szovjetunió kizárását a magyar szabadság fegyveres vérbefojtása miatt. Az IOC viszont akkor is az ókori görög gyökerekre hivatkozva nem volt hajlandó összekeverni a sportot és a politikát, a szovjeteket nem zárta ki. Tiltakozásképpen Spanyolország, Svájc és Hollandia sportolói visszavonultak az olimpiáról, sőt, utóbbiak tüntetően az olimpiai faluból nem a stadionba, az ünnepi megnyitóra mentek, hanem a repülőtérre, ahol a nyitóünnepség idején szálltak fel az Amszterdamba tartó járatra. A svájci csapat pedig nem is haza igyekezett volna, hanem Magyarországra szándékozott repülni, ahol a Vörös Keresztnél vállalt volna önkéntes humanitárius munkát, de a szovjetbáb budapesti hatóságok ezt nem engedélyezték.

Nem az volt az egyetlen eset, kizárás és bojkott máskor is előfordult. 1920-ban kizárták a világháborúban vesztes Németországot, Ausztriát és Magyarországot, 1948-ban pedig Németországot és Japánt. A hatodik (1916), illetve tizenkettedik és tizenharmadik (1940 és 1944) olimpiákat meg sem tartották a világháborúk miatt. 1968-ban számos ország követelte a szovjetek kizárását Csehszlovákia néhány héttel korábbi katonai lerohanása miatt, az IOC azonban akkor sem zárta ki őket, és a bojkott is elmaradt. 1976-ban viszont már nem, akkor az afrikai országok bojkottálták testületileg az olimpiát, 1980-ban pedig 66 ország bojkottálta az USA felszólítására a moszkvai olimpiát Afganisztán néhány hónappal korábbi szovjet katonai lerohanása miatt. Négy évvel később a szovjetek és néhány kelet-európai csatlós-országa maradt távol a Los Angeles-i olimpiáról, 1992-ben pedig a Szerbiára és Montenegróra zsugorodott kis-Jugoszláviát zárták ki a Horvátország és Bosznia elleni katonai agresszió miatt, noha sportolói részt vehettek olimpiai zászló alatt, de kizárólag egyéni sportszámokban.

Az olimpiai szellemiség megőrzésére oly büszke IOC tehát ismét politikai megosztottság okozta válság elé néz. Főleg, hogy az információs forradalom nyomán az orosz sportolók is tisztában vannak a világ eseményeivel, szöges ellentétben szovjet elődjeikkel. 1956-ban és 1968-ban például a szovjet sportolók fellépését gyakran füttykoncerttel fogadta a közönség, s a szovjet sportolók csak az olimpiai faluban, külföldi társaiktól szereztek tudomást arról, hogy mit művelt a szovjet hadsereg Magyarországon, illetve Csehszlovákiában. Ami valós sokk volt legtöbbjük számára, mivel addig a szovjet propaganda azt sulykolta beléjük, hogy a magyar, illetve csehszlovák népek testületileg a szocializmus és a Szovjetunió oldalán állnak, csak hát a nyugati (főleg amerikai) imperialisták háttérből felbújtattak néhány budapesti és prágai nácit saját népe, a szocializmus „vívmányai” és a szovjetbarátság ellen! Az akkori szigorúan ellenőrzött információs helyzetben a szovjet sportolók inkább a rendszer áldozatai voltak, manapság, az internet világában viszont az orosz sportolók könnyen szerezhetnek információt az orosz hadsereg tengernyi ukrajnai gaztettéről.