Színházról a koronavírus-járvány idején

A Budapesti Nemzeti Színház művészeti folyóirata, a Szcenárium 2020 április–májusi számában Piroska Katalin és Piroska István Színjátszás Aradon a forradalmak, megszállások sodrában (1918–1920) c. tanulmányával, a Nemzeti Összetartozás Évében a trianoni sorstragédia százéves évfordulóján városunk korabeli színházi életének megidézésevel emlékezik.

A szerzőket – úgy vélem – nem kell külön bemutatnom az olvasónak, hisz az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent, az aradi magyar színjátszás történetét feldolgozó kétkötetes művük bátran nevezhető nagyon fontos alkotásnak a színháztörténeti szakirodalom utóbbi években megjelent munkáinak sorában.

Az aradi színészet fontosságát a korabeli magyar színjátszásban talán az is mutatja, hogy a Nemzeti Színház folyóirata azt a hatalmas veszteséget, törést, ami a magyar színházi életet érte 1918–1920-ban, az egykori Aradi Nemzeti Színház száz év előtti életének megidézésével is illusztrálta.

Egy évszázad múltával mindenki igyekszik emlékezni, illetve felmérni a maga szemszögéből a veszteségeket és az utána következő idők „jótéteményeit”.

Amikor Európa színpadán rendezte a történelem a világ legkegyetlenebb és legabszurdabb szomorújátékát, amelyben tobzódott ármány, bosszú és cselvetés, nemcsak a megszokott rend rohant a megsemmisülés felé, hanem vele együtt megannyi, az emberi géniusz alkotótevékenységét dicsérő megvalósítás is, s ezek között az emberi szellem egyik legegyszerűbb, de legtörékenyebb, legmulandóbb terméke: a színjátszás.

Talán emlékezik az olvasó, amikor két évvel ezelött, a Kölcsey Egyesület társrendezésében, az aradi hivatásos színjátszás 200. évfordulóját ünnepeltük, a megnyitón Lope de Vegát idéztem: „A színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. Nos, a kor, amire a tanulmány emlékezik, épp a 100. évforduló táján volt. Aradon fiatal, alig húszéves a Nemzeti Színház, eleven a színházi élet, döbbenetesen gazdag a repertoár és lelkes a közönség.

A történelem rendezői az aradiakra, az aradi magyarokra nem osztottak hálás szerepeket.  Legfeljebb csak statisztálni tudtunk-tudunk a magunk lassú felszámolódásának „tragédiájában.”

Ezt az időszakot idézik a szerzők a tőlük megszokott alapossággal, objektivitással. Óramű pontosságával, időrendi sorrendben sorolják fel e korszak előadásait, korabeli sajtóméltatásokkal segítve az olvasót, hogy átélhesse az akkori színházi esték hangulatát. Teszik mindezt úgy, hogy a kor politikai, gazdasági, társadalmi, nemzetiségi történései egy-egy rövid utalás formájában megjelennek az írásban. Teszik mindezt olyan szakszerűen és ügyesen, hogy a vegytiszta színháztörténet után érdeklődő olvasó könnyen, szinte észrevétlenül átsiklik a történelmi background felett, míg a társadalmi vagy történelmi összefüggések iránt érdeklődő is megkapja a számára szükséges, hasznos és érdekes információját: egy XX. század eleji magyar nagyváros polgári életének lenyomatát, melyben a színház mint a polgári attitűd egyik fontos eleme hangsúlyosabban jelenik meg. Érdekes, hogy – még ha itt-ott helyi nemzetiségi csetepatékra találunk is utalást – mennyire szinte „kalandként” éli meg a város az eseményeket, akár egy-egy váratlan színpadi fordulatot: a francia okkupációt, a gyarmati csapatok jelenlétét, a román bevonulást, egyezkedéseket, ígérgetéseket, még az ideiglenes kormány alakulását is Aradon – nem érezve és nem látva előre a tragikus végkifejletet. Szinte mint a Titanicon, játszik a zenekar, táncol a közönség, s közben elsüllyed a hajó. Itt is játszik a színház: opera, operett, prózai darabok mennek a színpadon, a francia megszálló tisztek kedvéért szabályos francia évadot szerveznek, sőt új színházi próbálkozások vannak, megalakul Modern Színház néven egy kamaraszínház, mely a tömegekhez szeretné közelebb hozni a rangos irodalmat, a nézőtér estéről estére megtelik, a közönség tapsol, és senki sem hiszi el igazán, hogy az elkerülhetetlen tragikus vég nem a színház színpadán lesz.

De hát ilyen az ember, madáchi fordulattal azt mondhatnám: Bár tudja mi lesz a vég, az Úr szavára hallgat s bízva bízik. S ez teszi a „közönség” számára elviselhetővé az elviselhetetlent, ez ad erőt számtalan elbukás után az újrakezdéshez.

Két évvel ezelőtt Aradon az ünnepi előadás a Körhinta volt. Ki ne emlékezne a két előadás mintegy ezer nézője közül a zsibongó vásárra s a körhintára, mely eufórikus hangulatban röpítette a magasba a rajta ülőket. Úgy röpült szinte észrevétlen a megsemmisülés felé száz év előtt az aradi magyar színjátszás is, s hogy ez a mai napig sem végeztetett be, az nem a történelem rendezőinek tehetségtelenségén, hanem az aradi magyarok élni akarásán, a megszállott színházi emberek s nem utolsósorban a ,,közönség” kitartásán múlott!

Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke