Szovjet katonák kivonulása Magyarországról

Ortodox nagypénteken helyezték örök nyugalomra Ungváron, Kárpátalja fővárosában a nem sokkal 82. életéve betöltése előtt elhunyt Viktor Silov egykori szovjet altábornagyot. Silov elvtárs volt az utolsó szovjet katona, aki kivonult Magyarországról 1991. június 19-én. Az altábornagyot 1988-ban helyezték Magyarországra, 1990-től pedig az ott állomásozó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnokának nevezték ki. Főparancsnoki minőségében utolsóként hagyta el Magyarország területét. A szovjet csapatok kivonulása ugyanis már két évvel korábban, 1989. április 25-én elkezdődött.

Szovjet megszállók Magyarországon

A Vörös Hadsereg 1944 őszén, a második világháborúban vonult be Magyarországra, s 1945 tavaszáig megszállta az egész országot. „Ideiglenes” magyarországi állomásozása további közel 47 évig tartott. Eleinte mint háborús győztes, 1955-től pedig a Varsói Szerződés alapján, mint „baráti segítség”, amely úgymond megvédi a dolgozó magyar népet és a szocializmus vívmányait a nyugati imperialisták fenyegetésétől. 1963-tól a szovjetek atomfegyvereket is állomásoztak Magyarországon, a Veszprém megyei nagyvázsonyi katonai bázison. Erről a legfelsőbb kommunista magyar vezetésnek is csak részleges információi voltak: a szovjetek szóltak ugyan nekik, hogy atomfegyvereket telepítettek Magyarországra, de azt már nem árulták el, hogy azok konkrétan milyen jellegűek és milyen mennyiségűek! Sőt, a magyar vezetés még a Magyarországon állomásozó szovjet haderő pontos számát sem ismerte. A magyar társadalom még azt sem tudta, hogy egyáltalán szovjet atomfegyverek állomásoznak az országban, legfeljebb sejtette. A szomszédos Csehszlovákiában hasonló volt a helyzet, s a szovjet megszálló haderők nagysága is hasonló volt: a nyolcvanas években Magyarországon olyan 70-75 ezer szovjet katona állomásozott, Csehszlovákiában pedig olyan 80 ezer. Lengyelországban ugyan jóval több – mintegy 150 ezer – szovjet katona volt, de oda nem telepítettek atomfegyvereket. Mindezek azonban eltörpülnek Kelet-Németország mellett, ahol a szovjetek mintegy 350-370 ezer katonát és nagyméretű atomarzenált tartottak.

Magyarországon a megszálló szovjet haderő amolyan tabutémának számított a rendszerváltás előtt: tudtak létezéséről, nem is titkolták, a nép teljes szívből utálta és kivonását szerette volna, nyilvánosan azonban senki sem beszélt róla.

Tavariscsi, pasli damoj

Pontosabban az 1956-os szabadságharc vérbefojtása után számított tabunak. A forradalom idején ugyanis a szovjet csapatok kivonása kiemelkedő szempont volt, a magyar nép apraja-nagyja követelte, közterületeken rengeteg firka és falfelirat volt, melyeken „ruszkik haza” vagy nyomatékosításként oroszul (pasli damoj) is olvasható volt. További harminchárom évig azonban az óhaj titokban maradt a magyar lelkekben, 1989 júniusáig, amikor Nagy Imre újratemetésén egy Orbán Viktor nevű, alig ismert, szárnyait bontogató fiatal politikus éppen a szovjet csapatok kivonásának fölöttébb merész nyilvános követelésével robbant be a köztudatba.

Mások is magukénak tartják a kivonás kezdeményezését és az azzal járó dicsőséget. Németh Miklós akkori kormányfő például rendszeresen hangsúlyozza, hogy még 1989 tavaszán moszkvai látogatásakor megegyezett Gorbacsovval erről. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára pedig azt állította, hogy már 1988 őszén felvetette az ügyet a peresztrojka és glasznoszty atyjának.

Moszkvai történelmi szemléletváltás

Szovjet oldalon sokkal világosabb a helyzet, a csapatkivonás (nemcsak Magyarországról) egyértelműen Gorbacsov nevéhez fűződik. Mihail Szergejevics már 1987-ben figyelmeztette a „csatlós országok” vezetőit, hogy komoly reformokat hajtsanak végre, s ha azok hiányában saját népeik lázadnának fel a kommunista vezetők ellen, ne számítsanak többé szovjet segítségre. 1988-ban már nyilvánosan is felmondta az úgynevezett „Brezsnyev-doktrínát”, mely szerint a szocializmus ügye felülírja a nemzeti szuverenitást, s annak nevében Moszkva bármikor móresre taníthatja a szocialista országokat. 

Széleskörű és mélyreható reformjaival Mihail Szergejevics a két tömb közötti feszültség, a hatalmas katonai kiadások és a háborús fenyegetés csökkentését célozta. A túlméretezett hadsereg és annak óriási költségei elviselhetetlen terhet jelentett a Szovjetuniónak, szinte felemésztette erőforrásai nagy részét, olyannyira, hogy a nép boldogulására alig maradt valami. Gorbacsov ezen teher enyhítését célozta, ennek érdekében folytatott rendszeres fegyverkorlátozási és haderő redukálási tárgyalásokat az USA-val. 1988 decemberében a szovjet haderő egyoldalú, 500 ezres létszámcsökkentését jelentette be az ENSZ plénuma előtt. Ezen lefaragás 10%-a – vagyis 50 ezer katona – a Magyarországon, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban állomásozó szovjet haderőre vonatkozott.

A világszintű visszhangra találó nyilvános kijelentés természetesen felbátorította a „testvéri” országok vezetőit, Németh Miklós akár a szovjet csapatok Magyarországról való teljes kivonását is felvethette Moszkvában 1989. március 2–3 közötti látogatásán, melyen Gorbacsov feltételezhetően jó hangulatban lehetett, előbbi napon ünnepelte ugyanis 58. születésnapját. Németh szerint Gorbacsov jóváhagyta a csapatok kivonását, de azt kérte, hogy tartsa titokban, mert a megállapodás nyilvánosságra hozatalával a csehszlovák és lengyel vezetők azon nyomban hasonló lépéseket követeltek volna Moszkvától, méghozzá nyilvánosan, a szovjetek tárgyalási pozíciója lényegesen romlott volna az USA-val szemben. Gesztusként Németh néhány szovjet katonai egység gyors kivonását kérte cserébe, amit Gorbacsov maradéktalanul teljesített: 1989. április 25-én tízezer szovjet katona hagyta el Kiskunhalas és Debrecen térségét, az év végéig pedig az atomfegyvereket is kivonták Magyarországról.

Szovjet kivonulás

1990 tavaszától több rendbeli kétoldalú tárgyalásokon állapodtak meg a maradék szovjet haderő kivonásáról és annak pontos üteméről. Akkor vált ismertté a katonai titok, a magyar kormány a kivonuláskor tudta meg az „ideiglenesen állomásozó” szovjet hadsereg katonai és polgári létszámát, valamint az itt lévő hadieszközök pontos darabszámát. 1990 tavaszán már „csak” 49 700 szovjet katona, 32 007 családtag és 18 673 polgári alkalmazott (összesen 100 380 szovjet állampolgár), illetve 27 146 harci eszköz, köztük 860 tank, 2269 páncélozott jármű, 196 rakétakilövő rendszer és 622 tüzérségi eszköz állomásozott Magyarországon. Mindezek Szovjetunióba való hazaszállítása további több mint egy évig tartott, s mintegy 35 ezer vasúti vagonra volt szükség, amíg Silov altábornagy utolsóként, gyalog, a záhonyi Tisza-hídon hagyta el Magyarországot. A sors fintora: a tavasszal elhunyt egykori szovjet altábornagy unokája a Donbaszban harcol az ukrán hadseregben a megszálló oroszok ellen.