Távoktatás, avagy hogyan lesz az asztalból váza

Most már több mint egy hónap távlatából beszélhetünk az új koronavírus más áldozatairól, egészen pontosan a vírus mellékhatásainak áldozatairól, a távoktatásban részt vevőkről: pedagógusokról, diákokról, szülőkről.

Félreértés ne essék, minden tiszteletem azok előtt, akik valamilyen szinten részt vesznek az online oktatásban. Itt már mindjárt ki is javítanám, hiszen ami a virtuális platformokon keresztül történik az minden, csak nem tanítás, és nem tanulás.

Szülőként minden nap tapasztalom, benne vagyok – néha szó szerint – a Zoom-os tanórákban, panaszra nincs okom, hisz előkészítőben, azt gondolom, hogy nem olyan vészes a helyzet, nem kell létfontosságú információkat megjegyezni, megtanulni. A magam példájából kiindulva azt látom, hogy a tanító néni nap mint nap verejtékes munkával igyekszik, hogy minél érdekesebbé, színesebbé, élvezetesebbé tegye azt a kétszer 40 percet, amíg a gyermek monitoron keresztül követi a tanórát. A kicsik ügyesek, nagyon jól elboldogulnak az okos kütyükkel, egyedül belépnek az órára, elindítják a Zoom-ot, lenémítják, amikor kell, felhangosítják, amikor szükséges.

Mindezekkel együtt sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy mi van azokkal a családokkal, ahol van több gyermek, de csak egy digitális eszköz? Hiszen a táv-tanórák többnyire délelőtt zajlanak minden korcsoportnak. Vagy, mi van abban az esetben, amikor a gyermek kicsi és a szülő nem mozog otthonosan a digitális eszközök, okos kütyük, netán az internet világában? Ki segít a gyermeknek, ha megszakad az internet, vagy ha le kell némítani a mikrofont? Hiszen vannak, akik még az egeret sem tudják kezelni. Vagy nemcsak a szülő, de a pedagógus sem. Mert ilyen is van. És ez nem szégyen, csupán kellemetlen. A mostani helyzetben mindenképp.

Nyolc hónapja van távoktatás, kisebb-nagyobb szünetekkel, most már egy ideje folyamatos, és bármennyire is optimista vagyok, nem hiszem, hogy egyhamar visszatérünk az iskolába. Nem tudom, hogy azok, akik kitalálták, előterjesztették, megszavazták és bevezették a távoktatást, kérdeztek-e meg valakit, aki az ügyben érintett, hogy mi a véleménye, esetleg lenne-e javaslata, vagy úgy egyáltalán. Sok szülővel beszélgetek, akik sok szülővel beszélgetnek, akik pedagógusokkal is sokat beszélgetnek, és azt látom, hogy senkinek nem jó. A távoktatás. Igen, tudom, a gyermek kell tanuljon, de nem így, nem otthon a monitorra tapadva, füleit hegyezve. És a szülőnek sem az lenne a feladata, hogy „őrködjön” a háttérben, nem azért, mert nem bízik a gyermekben, vagy a pedagógusban, nem. Hanem azért, hogy a román, angol – és egyéb idegen – szavakat tanulva ne legyen az asztalból váza, vagy a fejből kéz. Mert a laptop/okostelefon előtt ülve nem mindig hallatszik tisztán, amit a másik mond, így megtörténik, hogy a tanító néni lelkesen tanítja, hogy „masă”, a gyermekek pedig kórusban visszazengik, hogy „vază” – amit a tanító néni értelemszerűen masă-nak hall –, vagy angol esetében a „head” szót „hand”-nek hallják, és meg is jegyzik így, ha a szemfüles szülő nem lép közbe.

De egyre inkább azt gondolom, hogy aki ezt a módszert jónak tartja és erőlteti, valószínűleg ugyanígy tanult anno.