Tengerköz

Varsó nem mondott le a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő egykori hatalmas ország újjáélesztéséről, a Tengerköz álmáról, vádaskodott Putyin egy minapi történészi konferencián. A lengyelek ezért hasítanának ki minél nagyobb szeletet Ukrajnából, legalábbis Putyin és moszkvai ideológusai szerint.

A valóság éppen az ellenkező irányba utal. A mai Ukrajna bő kétharmada valóban a Litván nagyfejedelemség, majd a Lengyel királyság része volt évszázadokon keresztül. A közös lengyel–litván állam, a kimondhatatlannak tűnő Rzeczpospolita (ejtsd: rzsecsposzpolita) – melynek számos mai ukrán terület mellett a teljes Belarusz és néhány oroszországi terület is része volt – megszűnt létezni a tizennyolcadik század végén, az 1772-es és 1793-as területi csonkítások után 1795-ben teljesen felosztotta egymás között a Németország előd Poroszország, a Habsburg Monarchia és a cári Oroszország.

A lengyel állam 1918-ban született újjá Főnix-madárként 123 év nemlét után, s akkoriban valóban voltak olyanok, akik az egykori lengyel–litván közös birodalom, a Rzsecspospolita újjáélesztését terveztek, a litván hazafiak azonban önálló ország mellett döntöttek. Józef  Pilsudski marsall, Lengyelország felélesztésének hőse inkább független közép- és kelet-európai országok Balti-tengertől a Fekete-tengerig és az Adriáig terjedő katonai és politikai szövetségét szándékozta létrehozni Tengerköz néven. Az 1917–21-es események nyomán, főleg az 1920-as „varsói csoda” után. Akkor a vertnek tűnő lengyel hadsereg Varsó határában csodával határos módon legyőzte a vörös hadsereget, ezáltal nemcsak Lengyelország függetlenségét biztosítva, hanem a kommunizmus terjeszkedését is megállítva 25 évre.

Pilsudski (ejtsd: Pjuszudszki) tisztában volt azzal, hogy a harctéren önerőből aratott lengyel győzelem kivételes fordulat, melynek megismétlésére nincs reális esély, végül is Lengyelország már évszázadok óta nem tudta legyőzni háborúban Oroszországot. A nagy lengyel marsall számára nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése amíg az átmenetileg legyengült Oroszország és Németország talpra áll, és kutyaszorítóba kergeti Lengyelországot és Kelet-Közép-Európa. Ennek kivédésére javasolta a Tengerköz szövetséget, mely keretében a Németország és Oroszország között lévő összes ország összefogna lengyel vezetéssel. A Tengerköz sarokköve a független Ukrajna lett volna, Pilsudski és a lengyel elit szerint csak az garantálhatja Kelet-Közép-Európa biztonságát. Független Ukrajna nélkül Kelet-Közép-Európa többi országa sem lehet független, az orosz medve martalékává válik – a gondolat azóta is a lengyel külpolitika alaptétele. A holtakból feltámadó Lengyelország azért nyújtott politikai, gazdasági és katonai segítséget 1919–20-ban a saját függetlenségéért küzdő Ukrajnának. A lengyel segítség egymagában kevésnek bizonyult, Ukrajnának nem sikerült kivívnia függetlenségét, 1921-re a bolsevikok elfoglalták. Ami nagy keserűséget okozott Varsóban, ahol úgy vélték, hogy Lengyelország és az összes többi kelet-közép-európai ország sorsa megpecsételődött, csupán idő kérdése, hogy mikor falja fel őket az orosz medve. A Tengerköz nem valósult meg a közép- és kelet-európai kis országok közötti mélységes ellentétek és területi viszályok miatt, akkoriban jóformán minden ország jobban tartott szomszédjaitól, mint a német és a szovjet/orosz kolosszusoktól. Drágán megfizettek érte, 1939–40-re bekövetkezett Pilsudski rémálma, szinte minden kelet-közép-európai ország a német vagy a szovjet agresszivitás áldozatává vált, vagy mindkettőé, s csak fél évszázad után, 1989–91-ben szabadultak fel.

Varsóban azonban nem adták fel az 1935-ben elhunyt nagy nemzeti hős elképzelését, a tényleges függetlenség 1989-es visszaszerzése után a Tengerköz a lengyel külpolitika prioritásává vált. A lengyelek rengeteget lobbiztak érdekében a többi közép- és kelet-európai ország fővárosában, illetve Washingtonban. Eredményesen, fél évszázad keserű tapasztalat után Észtország, Lettország, Litvánia, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Románia és Bulgária felismerte az együttműködés jelentőségét, és csatlakozott a lengyel kezdeményezéshez, s néhány éve hivatalosan is megalakult a Tengerköz. A Tengerköz sikeréhez bizonyára az amerikai hátszél is jelentősen hozzájárult, az évtizedes lengyel lobbi (mindenekelőtt Brzezinski) nyomán az USA is felkarolta a lengyel ötletet, sőt, egyre inkább európai energia- és biztonságpolitikájának alaptételévé emelte. Budapest is támogatta, 2020. augusztus 20-án Orbán Viktor például így fogalmazott róla: „Évszázadok ködébe vész, mikor kínálkozott legutóbb ilyen remek esély, hogy a közép-európai népek a lengyel vezérhajó körül okosan elrendeződve a Balti-tengertől le, a Balkánig maguk szabják meg saját sorsukat”.

Varsóban Ukrajna feltétlen támogatása és az orosz terjeszkedés megakadályozása alaptétel, bármilyen erőfeszítésre és áldozatra készek érte. Továbbra is az a mélységes meggyőződés, hogy a NATO jelentette védelem ellenére, Lengyelország – és az összes többi kelet-közép-európai ország – szabadsága és biztonsága Ukrajna függetlenségétől függ. Amíg létezik független Ukrajna, az orosz medve véres mancsa nem érhet el a többiekhez. Ha Ukrajna elesik, egész Kelet-Közép-Európa elesik, vélik Varsóban, ugyanúgy, ahogy a nagy lengyel stratéga, Bem tábornok vélekedett a Piski hídról és Erdélyről.

Hiába vádolja tehát Putyin a lengyeleket revíziós szándékkal, vagy történelmi birodalmuk felélesztésének szándékával, a lényeg nem változik. Lengyelország mindent megtesz Ukrajnáért, és semmit ellene, bármennyire is ajánlják Moszkvából nyíltan vagy burkoltan Ukrajna egymás közötti felosztását.