Testvérnemzeti ellentétek

Nem létezik külön ukrán nemzet, az oroszok, ukránok és beloruszok tulajdonképpen ugyanaz a nép, fejtegette Vladimir Vladimirovics Putyin tavaly nyáron közölt hosszas elemzésében. Ebből kifolyólag politikai különállásuk is mesterséges.

A Kreml ura nem állít semmi különöset, lényegében visszatért a cári idők szemléletéhez, amikor a három ágú orosz nép – nagyorosz (manapság egyszerűen orosz), kisorosz (ukrán) és fehérorosz (belorusz) – volt a hivatalos ideológia. A külön nemzetek ideológiáját a szovjet hatalom vezette be, noha az is a három testvérnemzet örökös egységét dicsőítette. Az oroszok között manapság is sokan vannak, akik hasonlóan vélekednek, hogy az orosztól elkülönülő ukrán nemzet léte bolsevik koholmány, ami az orosz nép megtörését és agymosott, gyökértelen, identitás nélküli szovjet „új ember” (homo sovieticus) létrehozását célozta, illetve külföldi cselszövések eredménye.

Mindezek alapján aligha meglepő, hogy a történelmet eltérően ítélik meg. Az oroszok és az ukránok is a Kijevi Rusz államot tekintik nemzeti bölcsőjüknek. Annak gerincét a Kijeven áthaladó Dnyeper (oroszul Dnyepr, ukránul Dnipro) folyó jelentette, vagyis magterülete a mai Ukrajna és Belorusz volt, miközben a Moszkva körüli térség fejletlen, jelentéktelen perifériának számított. Moszkva szerint akkoriban az oroszok, ukránok és fehéroroszok egységes nemzetet alkottak. Az 1241-es nagy tatárjárás tönkre tette a Kijevi Rusz államot, a Dnyeper menti magterületek litván, majd lengyel uralom alá kerültek hosszú évszázadokra, miközben a keleti perifériák 250 éves tatár iga alá. Az orosz történelem szerint emiatt különültek el az oroszok ősei az ukránok és beloruszok őseitől (majd további 400 év után utóbbiak is egymástól), s az addig egységes nyelv is csak 1250 után kezdett szétválni. Kijevben viszont sokan úgy vélik, hogy már a Kijevi Rusz állam is egymással ugyan rokon, de jól elkülönült keleti szláv törzsek és kisebb fejedelemségek laza szövetsége volt, ahol gyakoriak voltak a tartományok lázadásai és fegyveres konfliktusai, s csupán erőskezű nagyfejedelem idején érvényesült Kijev központi hatalma. Moszkva alapítója, Jurij Dolgoruki például felégette Kijevet 1147-ben. (Amúgy Dolgoruki hosszú kezeket jelent, mintegy évszázadokra előre kijelölve Moszkva külpolitikai programját.)

Az oroszok és az ukránok azonban egyetértenek abban, hogy a legjelentősebb elkülönülés valóban a tatárjárás után következett be, amikor a litván nagyfejedelmek, majd a lengyel királyok fennhatósága alatt az ukránok (és beloruszok) évszázadokig az európai civilizáció részesei maradtak, miközben a tatár iga alatt az oroszok elbarbárosodtak, és elszigetelődtek Európától egészen Nagy Péter cárig, a keleti despotizmus pedig beléjük ívódott.

Kelet-Ukrajna 1654-ben, majd 1793–95-ben, a lengyel–litván állam felosztásánál Közép-Ukrajna (és Belorusz) is a cárok uralma alá került. Ellenben Nyugat-Ukrajna a Habsburgok birodalmához került több, mint egy évszázadra, majd ismét Lengyelországhoz a két világháború között, s csak a huszadik század derekán került először Moszkva uralma alá, ami óriási jelentőségűnek bizonyult.

A cárok alatt az oroszosítás állampolitika volt, az ukrán nyelvet üldözték, amolyan falusi parasztbeszédnek tekintették, a közéletben, kultúrában, oktatásban, egyházban kizárólag az oroszt volt szabad használni. Emiatt Mikola Hohol például ukrán témákból merített, de oroszul írt és Nyikolaj Gogol néven vált ismertté. Nemzeti öntudat nem alakulhatott ki, az erőteljes orosz nyomás alatt az ukránok tömegesen asszimilálódtak, s ez a szovjet időkben is folytatódott, azzal a különbséggel, hogy immár önkéntesen zajlott, egyéni érvényesülés céljából, annak ellenére, hogy a hivatalos szovjet nemzetiség-politika a nemzeti identitás megőrzését szorgalmazta. A jellegzetesen ukrán enko végződésű nevek viselői lényegében egynyelvű oroszokká váltak, hivatalosan azonban ukránnak tekintették őket. A szovjet személyi igazolványokban a nemzetiség is fel volt tüntetve, de az kizárólag a szülők nemzetisége lehetett, emiatt fordult elő tízmilliós nagyságrendben a Szovjetunióban, hogy orosz egynyelvűek – kiknek gyakran már szülei is csak oroszul tudtak – ukrán, belorusz, udmurt, mordvin, baskír stb. nemzetiségűnek voltak bejegyezve. Leonyid Ilics Brezsnyev és Konsztantin Usztinovics Csernyenko szovjet pártfőtitkárok például egy kukkot sem tudtak ukránul, sőt, még szüleik sem, személyi igazolványukban mégis az ukrán nemzetiség szerepelt.

A Fekete-tenger mellékén fekvő lakatlan vad sztyeppet a cárok hódították meg a tizennyolcadik század végén és Novorosszijának nevezték el. Ukrán–orosz vegyes lakossággal népesítették be, a falvakba inkább ukrán, a városokban – köztük a cárok által 1794-ben alapított gyönyörűséges Odessza – inkább orosz a lakosság. Az oroszok szerint az ukránoknak kevés közük van a manapság is szolidan orosz nyelvű Dél-Ukrajnához, az csak a szovjet hatalom önkényessége révén került hozzájuk 1920-ban, akárcsak a Krím-félsziget 1954-ben. Az ukránok viszont az 1932–33-as szörnyűséget, a Holodomort róják fel, amikor Sztálin parancsára több mint tízmillió ember halt éhen a kollektivizálás erőszakos bevezetésénél, közülük legalább hárommillió gyerek! Az ukránok szerint a Holodomor tudatos ukránellenes népirtás volt, a Moszkvából szított, mesterséges éhínség ugyan a Szovjetunió más vidékein is tombolt, áldozatainak mintegy 80%-át azonban az ukránok körében szedte. Az oroszok elutasítják ezt, szerintük a kommunista rém gonoszságáról volt szó, nem ukránellenes orosz népirtásról. A 250 éves tatár iga idején ugyanis az oroszoknál a faluközösség fejlődött ki, az kezelte a földeket, erdőket, arra vetették ki az adókat, miközben a lengyel–litván uralom alatt élő ukránoknál az európai magántulajdon hónosodott meg. Az orosz parasztok tehát könnyen elfogadták a szovjet kolhozokat, az ukránok viszont semmiképpen sem voltak hajlandók lemondani földjeikről.

Nyugat-Ukrajna (főleg Galícia történelmi tartomány) csak a Ribbentrop–Molotov-paktum révén került először moszkvai uralom alá. A Habsburg időkben ugyanis az ottani ukránság szabadon fejlődhetett, modern nemzetté vált a görögkatolikus nemzeti egyház vezetése alatt. A kőkemény nemzeti öntudatot és az ukrán anyanyelvhez való szívós ragaszkodást a szovjet hatalom nem tudta megtörni fél évszázad alatt. Nyugat-Ukrajna megemészthetetlen falatnak bizonyult, az oroszok szerint nélküle nem létezne oroszellenesség az ukránság körében, sőt, az igazi választóvonal nem is az oroszok és ukránok között, hanem az ukránságon belül, az ukrán nyelvű, görögkatolikus, hagyományosan Európára tekintő galíciaiak és az eloroszosodott, hagyományosan ortodox többiek között húzódik meg. Ezzel Ukrajnában és máshol is sokan egyetértenek, az ukránság két része közötti roppant éles különbség sokkal szembetűnőbb, mint az évszázadok óta eloroszosodott ukránság és az oroszok között. Végül is a második világháborúban az ukránok nagy többsége a vörös hadseregben szolgált hűségesen, oroszok és más nemzetiségűek mellett, miközben a galíciaiak tömegesen harcoltak elszántan fegyverrel a kézben a szovjet hatalom ellen és a független Ukrajnáért. Moszkva szerint a nyugati ukránok mélységes és hajthatatlan oroszellenessége mesterséges, a háttérben történelmileg Varsó, Bécs és a Vatikán húzódott meg, manapság pedig Brüsszel és Washington. A galíciaiak szerint ez természetes fejlődés, a többi ukrán is ugyanolyan lenne, ha a cárok és a bolsevikok nem törték volna meg a gerincüket.

Az 1991-es függetlenség óta Galícia szellemisége és befolyása folyamatosan növekedett, Lemberg mondhatni, hogy ukrán nemzeti öntudatot tölt az eloroszosodott honfitársak lelkébe. Szellemileg meg is hódította a korábban az oroszosítás erődjének számító Kijevet. Vagyis Putyin nagy bánatára lépésről lépésre ledönti mindazt, amit Moszkva évszázadok óta felépített, az orosz–ukrán testvériség eszméjét.