Tilosban kutatnak

Érdekes hír látott napvilágot tegnapelőtt, mely szerint a katonai ügyészek, meg a legfelső ügyészség emberei a szenátus székházában tanulmányozzák a forradalom iratait.

No de mi ebben az érdekes?

Az nem, hogy ügyészek olyan iratokat tanulmányoznak, amelyek egy ezernél jócskán több halálos áldozattal járó esemény (forradalom? rendszerváltás?, államcsíny? – most ne firtassuk) történéseit, legalábbis egy részüket rögzítik. A közelmúltban ugyanis döntés született (miután az ügyet egyszer már lezárták) a forradalom perének újrafelvételére azt követően, hogy hazai forradalmár szervezetek (és nem elhanyagolható külföldi nyomás) ezt követelték. Most azonban a gyanú szerint emberiesség elleni bűntettek ügyében vizsgálódnak, amelyek a nemzetközi gyakorlat szerint nem évülnek el.

Tehát az ügyészek ismét nekiláttak.

De miért nem a levéltárakban, ahol az iratokat tartják – de lehet, hogy ezeket mégis a parlamentben? Kissé homályos az ügy, mint ahogy az egész 1989. december 22. utáni periódus is, mert hogy a bukott diktátor őrizetbe vétele utántörténtek az igazi atrocitások. Erről szólnának ezek az iratok? Arról, hogy ki rendelte el az esztelen lövöldözéseket? (És ki lövöldözhetett? Nyilván a fegyverrel rendelkező hadsereg, kisebb mértékben az esetleg diktátorhű milicía vagy szekuritáté.) Homályos, szégyenletes, netalán törvényellenes dolgokról szólnak a titkosított dokumentumok, amelyekhez jó ideig senki sem férhetett? Nem tanulmányozták egyszer már végig az állítólag hat-nyolc méter hosszúságú dossziékat, amikor az ügyet vizsgálták? Ha nem, minek alapján döntöttek az egész forradalom-per felfüggesztéséről, ha igen, miért nem vettek észre már akkor ma már igen gyanúsnak tűnő dolgokat?

Sok, túl sok a kérdőjel.

Szóval: a dossziékat ismét kinyitották az ügyészek előtt, bár „sok a különleges kategóriájú, titkosított irat, azokat nem tudtuk úgy odaadni, ahogyan azt eredetileg kérték” – mondta hétfőn a szenátus alelnöke.

Ha nem „úgy”, vajon hogyan? Mennyire egészben vagy mennyire megcsonkítva, bizonyos részeket letakarva? Ki dönti el, mit lássanak és mit ne? És miért?

Amennyiben, mondják, találnak bizonyítékként szolgáló iratokat, kérhetikazok titkosítás alóli feloldását. Ha kérésük esetleg nem teljesülne, nyilván lehetetlenné válna a perben való felhasználásuk is.

Világos?

Számomra egyáltalán nem.

Azt viszont értem, miért kéri majd a legfőbb ügyész, hogy oldják fel a titkosítást, ami mellesleg – mármint a titkosítás – nem csak romániai gyakorlat, nagyon régen csinálják más államok is. (Gondoljunk a Vatikánra, amely nemrégiben oldotta fel óriási levéltárának egy részét.)

Az ügynek, nagyvonalakban, kétféle kimenetele lehet, ha majdan, bizonyára hosszú idő után befejeződik.

Az egyik: a most kiindulópontul szolgáló gyanú beigazolódna (a szándékos zűrzavarkeltés, hamis információk, például terroristák létének szándékos terjesztése, a hadsereg egységei egymásnak ugrasztása stb. az ideiglenes vezetés részéről hatalmon maradásuk, végeredményben aljas cél érdekében), akkor muszáj lesz felelősségre vonni bizonyos polgári és katonai személyiségeket. (Ha még életben vannak.) Kétségtelenül „jól mutatna”, ha ezernél több ember halálát valakikre rákennék, a nép igazságvágyát kielegítendő. Valami azonban azt súgja: nem így fog végződni a vizsgálat.

A másik: marad az eddig kimondott következtetés, amely szerint lényegében senkit se lehet felelősségre vonni. A háború, az háború...

Azt talán örök homály fedi majd – téved, aki azt hiszi, hogy mindenről maradt dokumentum –, hogy pontosan mi is történt 1989. december 22-én és utána a tévé által közvetített, millió szemtanú látta események hátterében. Azon túl, hogy az ország polgárainak döntő többsége azt hitte: jogos és nemes célú forradalom részese.