Történelmi melléfogás?

Hol fent, hol lent – valahogy így lehetne jellemezni az orosz történelem ciklusait. Egyes cárok hibái nyomán a birodalom területeket és presztízst veszített, mások viszont felemelték az országot és újabb területeket hódítottak meg. A kommunista elvtársak idején is folytatódott a tendencia, ami Lenin és a polgárháború idején elveszett, azt Sztálin szerezte vissza (kamatostól). Putyin egyértelműen nagyságra törekszik, az elődjei elvesztette pozíciók visszaszerzésére törekszik, csúcsra emelné Oroszországot.

Ukrajnai inváziója ezt célozza, a birodalmi nagyság visszaállítását. De könnyen ráfázhat, akárcsak elődjei. Gyors és könnyű győzelemre számítva, II. Miklós cár engedett tanácsadói nyomásának, és háborút üzent Japánnak 1904-ben. A valóság azonban teljesen másképp alakult, az Orosz Birodalom komoly katonai vereséget szenvedett, ami forradalmi láncreakciót indított el 1905-ben, amely majdnem elseperte a cári rendszert. A januárban kitört forradalom folyamatosan gyűrűződött, olyannyira, hogy októberben a cár kénytelen volt jelentős politikai engedményekre, nevezetesen a korlátolt hatáskörű parlament (duma) létrehozására. Addig ugyanis Oroszországban semmilyen országgyűlés sem volt, a cári autokráciát semmi sem korlátolta, a cárok saját birtokukként kezelték a hatalmas birodalmat.

Sajnos II. Miklós nem okult az 1905-ös helyzetből, 1914-ben újabb háborús kalandba bocsátkozott az Osztrák–Magyar Monarchia ellen Szerbia megsegítése céljából – szintén tanácsadói hatására. Az első világháború végzetesnek bizonyult nemcsak II. Miklós személye és családja számára, hanem a cári uralom számára is: az 1914-ben tervezett gyors és könnyű katonai győzelem helyett elhúzódó háború, sok-sok áldozattal és szenvedéssel. Olyannyira, hogy 1917 februárjában forradalom tört ki, amely ledöntötte a cári rendszert, majd jött az igazi gonosz, a kommunista rendszer, miután a bolsevikok kihasználták a februári forradalom okozta hatalmi űrt, és puccsal megszerezték a hatalmat. A bolsevikok 1918 júliusában kivégezték II. Miklós cárt, feleségét és öt gyermekét, a szerencsétlen sorsú cár óriási árat fizetett négy évvel korábbi háborús kalandjáért, mondhatni, ő bűnhődött az összes cár bűneiért.

1979-ben a KGB szorgalmazására Leonyid Ilics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár szintén gyors és könnyű győzelmet ígérő katonai kalandba bocsátkozott Afganisztánban. Moszkvában arra számítottak, hogy az afganisztáni művelet olyan lesz, mint az 1956-os magyarországi vagy az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás: itt-ott kisebb műveletek két-három hétig, majd a szovjet hadsereg megszerzi a teljes uralmat az ország fölött, s bábkormány révén magabiztosan irányítja azt. A számítás nem jött be, a szovjetek tíz évet harcoltak Afganisztánban, uralmukat azonban sosem tudták kiterjeszteni és megszilárdítani. Tíz év alatt a katonai kaland azonban sokba került a Szovjetuniónak, 15 000 katonát veszítettek és óriási pénzösszegeket emésztett fel, miközben a kommunista birodalom tekintélye romokban hevert. A politikai árat azonban nem Brezsnyev, hanem Gorbacsov fizette meg, addigra az afganisztáni speciális hadművelet terhe akkorává dagadt, hogy nagymértékben hozzájárult a kommunizmus bukásához és a Szovjetunió összeomlásához.

Az első világháború a sírba kergette az orosz cárizmust, Afganisztán pedig a szovjet kommunizmust.

Putyin hasonlóképpen gyors és könnyű győzelemre számítva támadta meg Ukrajnát. Két hónap alatt azonban jócskán ráfázott, szinte semmilyen célkitűzését sem érte el. II. Miklós és a kései pártfőtitkárok nyomdokain jár? Ukrajna akár Vladimir Vladimirovics Afganisztánja is lehet, olyan helyszín, amely eltemeti a modernkori orosz nagyhatalmi ambíciókat.