Olvasom Ujj Jancsi írását lapunk „átalakításával” kapcsolatban, és osztom azt a véleményt, hogy az aradi sajtó történetében a város „újságírás szempontjából” talán még soha nem állt olyan rosszul, mint ma. Az aradi újságírás, még a kiegyezés előtt, 1860 elején indult el, és óriási „karrier” áll a háta mögött. Részleteit e történetnek mindenki tanulmányozhatja, a megjelent sajtótermékek egy részét kis szerencsével az interneten is megtaláljuk.
A napokban elgondolkoztam, miért ragaszkodom olyan lelkesedéssel az aradi nyomtatott hírközléshez, amikor kezdetben rossz tapasztalatokat szereztem. A válasz: sorsszerűség s talán a gének.
Íme a történet: A múlt század elején, 1904. január elsején nagyapám, id. Hehs Aladár, elindított Aradon egy képes katonai folyóiratot A Hadsereg címmel. A kezdeti nehézségek után Bécs is felfigyelt a lapra, és nagyapám megkapta a szükséges erkölcsi és anyagi támogatást. A lap kéthetente jelent meg, az aradi szerkesztőség mellett Bécsben és Budapesten is volt irodája. Nagyapám a Monarchia „felső köreinek” megelégedésére szerkesztette közel két évtizedig a lapot, sajnos, mint üzletember nem volt a „legkiválóbb”, Trianon és a megszűnt lap után csak adósság maradt, a család elszegényedett. Nagyapám öccse, Hehs Béla, akkor a Bohus-palotában székelő Aradi Ipar- és Népbank vezérigazgatója értelemszerűen másképpen gondolkodott, mint idealista testvérbátyja. Ő az újságokban az üzletet látta. 1919-ben lapot alapított. A Rendkívüli újság politikai, társadalmi és közgazdasági hetilapként indult, 1920. okt. 30-tól napilap lett Aradon. Főszerkesztője Neidenbach Emil volt. A lap kezdetekben nem volt sikeres, de nagybátyám, az akkor a katolikus gimnáziumban tanárként működő Krenner Miklóst hívta meg főmunkatársnak, és a lap megköszönte a zsenialitást, és fellendült. A trianoni válság nagyon nehéz politikai, tásadalmi világot teremtett Erdélyben, bár ötletek, újságok születtek, de életük nem mindig volt hosszú. Három év után 1921-ben a lap megszűnt.
Családom következő generációjának tagjaként apám, ifj. Hehs Aladár, már mint középiskolás belecsöppent az újságírásba. A háború kitörésekor önkéntesként került az olasz frontra, és apja lapjának lett a haditudósítója. A háború után is az írásnál maradt. Az aradi újságírás egyik kimagasló személységével, a nála nyolc évvel idősebb Franyó Zoltánnal, még a haditudósítás éveiben kialakult barátsága réven, kapcsolata az erdélyi újságírással kiszélesedett. (A politikai nézetkülönbségek nem rontották el a kapcsolatot. Ezt nekem, már sok évtizeddel később, Zoltán bácsi mesélte.) Apám az aradi lapok mellett írt pl. a Nagyváradi Naplónak is, Lippán pedig az 1929-30-ban megjelent Romániai Magyarság országos politikai, gazdasági és irodalmi hetilapnak volt a főszerkesztője. Apám a román zaklatások miatt családjával 1929-ben Budapestre költözött, és legitimista, jobboldali újságiróként pályafutása kalandos, változatos és tragikus lett.
Aradon, mint gyermek, éppen apám miatt kerültem kapcsolatba az aradi újságírással. Az 1945-ben megjelenő Jővő és Szabadság napilapok riporterjei szinte megszállták akkori családi fészkünket, mert apám a magyar ÁVH fogságából Aradra menekült, ott körözték. Bérczi Gyuri, Pintér Lajos, Molnár Sándor, Schauer Aladár csak egy pár név a sok közül, akik akkor képviselték a „haladó”, demokratikus újságírást városunkban. Én a „szőke, hazudozó kisfiú” voltam, aki nem árulta el apja búvóhelyét. Holtakról semmi rosszat, különben többjükkel, később, jó viszonyba kerültem.
„A vér nem válik vizzé”, így 1947 végén a KG-ben Törekvő Ifjúság című hetilapot szerkesztek két társammal, de sem az iskola, még kevésbé új felnövő pártunk nem támogat, csak magyartanárom, Ficzay Dénes. A lap hamar süllyesztőbe került. Alig bukdácsoltam át az érettségin és egy felvételi vizsgan, három évre a román „államvédelem” vendége lettem. Utána már semmi nem ment, sem írás, sem színház… Arad akkori napilapjánál, a Vörös Lobogónál csak a szerkesztőség folyosójáig jutottam. A hetvenes évek elején, a már idős Franyó Zoltán barátunk kapcsolata révén, a Művelődés főszerkesztője, András János közölte néhány írásomat, őt is hamar leváltották, egyetlen megoldás maradt, szolgálataimat, kérésükre, az államvédelemnek felajánlani. Ezt visszautasítottam, maradt a kivándorlás.
Miért ez a szokatlan hangú visszaemlékezés? Talán a jelenlegi változó helyzet hozta felszínre a régmúlt történéseit, hiszen mindig voltak városunkban, nem is kevesen, akik az írott magyar szó, a hírközlés, a tájékoztatás és társadalmi együttműködés érdekében tettek valamit. Ha ilyesmi egy családban több generáción keresztűl ismétlődik, az talán megérdemel kicsinyke odafigyelést. Aradot én is visszakaptam, amikor a Nyugati Jelen megszületett.
Milyen lesz az aradi újságírás jövője? Természetesen nincs válasz, mert a kérdés összetett: mi lesz az aradi, erdélyi magyarsággal, le lehet állítani az elvándorlást,a beolvadást, a Nyugat demográfiai válságát? És mi lesz, ha már nem lesz egy Böszörményi Zoltán? És mi lett volna, ha Ő Kanadában marad, vagy ha nem is marad, de pénzét nem a Jelen Házba, meg a napilapba fekteti? Nem lett volna semmi, Aradnak valószínűleg nem lett volna negyed évszázadig jól működő napilapja, és ha Ő már nem lesz, akkor pláne nem lesz semmi! Az idealisták kihaltak, magyapám aránylag korán elhunyt, és az utána jövők is eltűntek, jött a fogyasztói, digitális társadalom, ha valamin nincs sok-sok százalék nyereség, az nem érdekes.
Elfáradtam, sokat írtam, sajnálom, hogy nem voltam szívderítő, optimizmusom azonban rendületlen, egy hetilappal is lehet „csodákat művelni”!
Hozzászólások