Ukrajna és a nyugati nagyhatalmak

Bill Clinton volt amerikai elnök bánja, hogy 1994-ben rábeszélte Kijevet atomarzenálja feladására. Az ír közszolgálati televíziónak adott interjúban Clinton azt állította, hogy Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, ha Kijev tavaly februárban rendelkezett volna nukleáris elrettentő erővel. „Személyes érintettséget érzek, mert én vettem rá az ukrán politikusokat arra, hogy beleegyezzenek az atomfegyverek eltávolításába” – nyilatkozta a volt elnök.

Átverte a Nyugat Ukrajnát? Méghozzá kétszer is? Ukrajna óriási véráldozatot fizet, iszonyatos szenvedést él át az orosz pusztítások nyomán, s ebben az USA, Franciaország és Németország bizony cinkosok, mert annak idején cserbenhagyták, pontosabban odadobták martaléknak az orosz medvének. Washington, Párizs és Berlin döntései felbátorították Moszkvát.

A Szovjetunió összeomlásakor Ukrajna örökölte a területén állomásozó szovjet atomarzenált. Nem is akármilyent, tízszer nagyobb volt, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Kína atomarzenáljai együttvéve! Ami komoly fejfájást okozott, mindenekelőtt Washingtonban, tekintettel a kilencvenes évek elejének zűrös viszonyaira. Az államhatalom meggyengülése, a különféle oligarchák és maffiózó alakulatok színre lépésével Washingtonban attól tartottak, hogy az Ukrajnában lévő atomarzenál illetlen kezekbe juthat. Ráadásul az USA és Ukrajna között nem volt semmilyen atomfegyver-egyezmény, a Szovjetunióval kötött számos kétoldalú egyezmény ugyanis Oroszországra vonatkozott, a Szovjetunió egyetlen legitim örököseként.

Ezért Clinton elnök nagy nyomást gyakorolt Kijevre, hogy adja át atomarzenálját Moszkvának. Hogy miért nem a fegyverek nemzetközi ellenőrzés melletti megsemmisítését, hanem Oroszország további megerősítését választotta, azt csak Clinton tudná elmagyarázni, ha egyáltalán tudná. A sarokba szorított, koldusszegény Ukrajna kénytelen volt engedni az erőteljes amerikai nyomásnak, s 1994-ben Budapesten aláírta az atomarzenálról való lemondást, cserében az USA, Nagy-Britannia és Oroszország kötelezettséget vállalt, hogy tiszteletben tartja Ukrajna függetlenségét és területi integritását. Ez volt a híres Budapesti memorandum. Hogy Moszkva mennyire „tartotta be” Budapesten írásban vállalt kötelezettségét, az már 2014-ben, a Krím és a Donbasz elfoglalásánál is látszott, a tavaly indított háborúról nem is beszélve. Kijevben azóta is keserűen tekintenek vissza a budapesti eseményekre, ha Washington nem erőltette volna az atomarzenál oroszoknak való átadását, Oroszország aligha mert volna később katonai támadást indítani egy atomarzenállal rendelkező Ukrajna ellen. Immár Clinton elnök személyesen is megerősítette az ukránok álláspontját.

Amúgy azon a nevezetes 1994-es budapesti EBESZ-csúcson vetődött fel először a NATO keleti bővülése, Magyarország, Csehország és Lengyelország akkor adta be hivatalosan csatlakozási kérelmét. Amit Jelcin elnök már a helyszínen kemény szavakkal ostorozott, figyelmeztetve a NATO-t, nehogy felvegye a magyarokat, a cseheket és a lengyeleket, utóbbiak kezdeményezését pedig eleve elfogadhatatlan és indokolatlan oroszellenes provokációnak minősítette. Szerencsére akkor az orosz medve még padlón volt, sebeit nyalogatta, a NATO pedig nem Moszkva, hanem Budapest, Prága és Varsó szempontját vette figyelembe, s 1997-ben a három ország csatlakozott az észak-atlanti védelmi szövetséghez. Még rágondolni is rossz, milyen helyzetben lenne manapság Magyarország, Csehország és Lengyelország (illetve a később taggá vált többi keleti ország), ha a NATO védőszárnya nélkül, egyedül szembesülne az orosz agresszivitással.

Az emlékezetes budapesti események után 14 évvel újabb mérföldkő következett Ukrajna számára, ezúttal Bukarestben. Akkor Ukrajna a többi kelet-európai ország nyomdokain lépve NATO-csatlakozásért folyamodott, s a 2008-as bukaresti NATO-csúcson az USA elvileg elfogadta kérelmét, de komoly feltételeket szabott, Franciaország és Németország azonban megvétózta csatlakozásukat. Párizs és Berlin akkori aljassága közfelháborodást váltott ki, s nemcsak Kijevben, szinte valamennyi kelet-európai fővárosban „bukaresti árulásnak” tekintik azt, noha csak Varsó és Kijev hányja fel nyíltan. A kelet-európaiak szerint a franciák és a németek – személy szerint Sarközy elnök és Merkel kancellár asszony – Moszkva trójai falovaiként (Lenin híres megfogalmazásával: hasznos idiótáiként) viselkedtek Bukarestben, amitől Putyin vérszemet kapott. A Krím és a fél Donbasz 2014-es megszállásakor a nyugatiak vérszegény szankciókra voltak hajlandók, miközben a keletiek kemény fellépést szorgalmaztak. Az USA pedig mosta a kezeit, nem volt hajlandó fegyvereket szállítani az ukrán hadseregnek (erre csak Trump elnök idején, 2018-tól került sor), illetve Párizsra és Berlinre bízta a konfliktus politikai megoldását. Utóbbiak bábáskodásával jött létre a hírhedt minszki egyezmény 2015-ben. Akárcsak Clinton két évtizeddel korábban, a németek és a franciák szintén Kijevre gyakoroltak nyomást politikai engedmények céljából, az orosz agresszorral viszont kesztyűs kézzel bántak. Putyin nyilván gyengének (hogy finoman fogalmazzak) tekintette ezek után a nyugati vezetőket, azt gondolván, hogy mindent megtehet, bármilyen nemzetközi egyezményt megszeghet, a nyugatiak úgyis lenyelnek mindent.

Clinton nyilvánosan is megbánta korábbi döntését, a franciák és a németek azonban a mai napig nem szórtak hamut a fejükre, nem kértek bocsánatot sem Kijevtől, sem a többi keleti országtól, amelyek éveken keresztül kongatták a vészharangot a nyugatiak ostobasága (szintén finoman fogalmazva) miatt.