Ukrajna sorsa Budapest és Bukarest között

Átverte a Nyugat Ukrajnát? Méghozzá kétszer is? Ukrajna óriási véráldozatot fizet, iszonyatos szenvedést él át az orosz pusztítások nyomán, s ebben az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország cinkosak, mert annak idején cserben hagyták, pontosabban odadobták martalékul az orosz medvének.

Varsó után Kijev is ezen álláspontra helyezkedik, sőt, kemény szavakkal kritizálja a nyugati hatalmakat, mondhatni, hogy a legmagasabb szintről. Zbignew Ziobro, Lengyelország igazságügyi minisztere nemrég azzal vádolta meg Brüsszelt és Berlint – név szerint Schröder és Merkel volt kancellárokat – hogy Nyugat-Európa és különösképpen Németország felelőtlen politikája közvetve ugyan, de jelentős mértékben hozzájárult Putyin diktatórikus rendszerének megerősödéséhez. Emiatt szerinte Merkelt személyes felelősség terheli „egy olyan szörnyeteg létrehozása miatt, amely manapság nőket és gyerekeket gyilkol Ukrajnában”. Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő lényegében Putyin hasznos idiótájának nevezte Macron francia elnököt, illetve Párizs és Berlin súlyos erkölcsi felelősségét hangsúlyozta azok orosz-barát politikájáért. Volodymir Zelenszki ukrán elnök hasonló vádakat fogalmazott meg Berlinnel és Párizzsal szemben, Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter pedig a 2008-as francia–német vétót tekinti Ukrajna mostani szenvedése kiváltó okának.

A Szovjetunió összeomlásakor Ukrajna örökölte a területén állomásozó szovjet atomarzenált. Nem is akármennyit, az ukrán területen lévő atomarzenál tízszer nagyobb volt, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Kína atomarzenáljai együttvéve! Ami komoly fejfájást okozott, mindenekelőtt Washingtonban, tekintettel a kilencvenes évek elejének zűrös viszonyaira. Az államhatalom meggyengülése, a különféle oligarchák és maffiózó alakulatok színre lépésével Washingtonban attól tartottak, hogy az atomarzenál ezek kezébe juthat. Ezért Clinton elnök kormányzása nagy nyomást gyakorolt Kijevre, hogy adja át atomarzenálját Moszkvának. A sarokba szorított, koldusszegény Ukrajna kénytelen volt engedni az amerikai nyomásnak, s 1994-ben Budapesten aláírta az erről szóló memorandumot. Cserében az USA, Nagy-Britannia és Oroszország kötelezettséget vállaltak, hogy tiszteletben tartják Ukrajna függetlenségét és területi integritását. Hogy Moszkva mennyire „tartotta be” Budapesten írásban vállalt kötelességét, az 2014-ben, a Krím-félsziget és a Donbasz elfoglalásánál látszott. Kijevben azóta is keserűen tekintenek vissza a budapesti eseményekre, ha London és különösképpen Washington nem erőltette volna az atomarzenál átadását, Oroszország aligha mert volna később katonai támadást indítani egy atomarzenállal rendelkező Ukrajna ellen.

Amúgy azon a nevezetes 1994-es budapesti EBESZ-csúcson vetődött fel először a NATO keleti bővítése, Magyarország, Csehország és Lengyelország akkor adta be hivatalosan csatlakozási kérelmét. Amit Jelcin elnök már a helyszínen kemény szavakkal ostorozott, figyelmeztetve a NATO-t, nehogy felvegye a magyarokat, cseheket és lengyeleket, utóbbiak kezdeményezését pedig eleve elfogadhatatlannak minősítette. Szerencsére akkor az orosz medve még padlón volt, sebeit nyalogatta, a NATO nem Moszkva, hanem Budapest, Prága és Varsó szempontját vette figyelembe, s 1997-ben a három ország csatlakozott az észak-atlanti védelmi szövetséghez.

2002-ben Washington elfogadta más kelet-európai országok – köztük a balti államok és Románia – csatlakozási kérelmét, melyek a NATO védőernyője alá bújhattak. Az volt amúgy a NATO utolsó keleti bővítése, azóta csak a Balkánon terjeszkedett, olyan országokban, amelyek a hidegháború idején sem tartoztak a szovjet szférához. Ukrajnát és Grúziát nem vették fel, holott kérvényezték a tagságot, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson az USA elvileg elfogadta kérelmüket, de komoly feltételeket szabott, Franciaország és Németország azonban megvétózta csatlakozásukat. Párizs és Berlin akkori lépése közfelháborodást váltott ki, s nemcsak Kijevben, szinte valamennyi kelet-európai fővárosban „bukaresti árulásnak” tekintik azt, noha csak Varsó és Kijev hányja fel nyíltan. A kelet-európaiak szerint a franciák és németek – személy szerint Sarközy elnök és Merkel kancellár asszony – Moszkva trójai falovaiként (Lenin híres megfogalmazásával: hasznos idiótáiként) viselkedtek Bukarestben, amivel felbátorították Putyint. Ukrajna mostani szenvedéséhez Párizs és Berlin akkori felelőtlensége nagymértékben hozzájárult. Sőt, azóta is fokozódott, a Krím-félsziget 2014-es elfoglalásakor és a Donbasz megszállásakor a nyugatiak nyomására Brüsszel csak vérszegény szankciókra volt hajlandó, miközben a keletiek kemény fellépést szorgalmaztak. Sőt, Nyugat-Európa tovább építette gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, fokozta energetikai függőségét. Olyannyira, hogy a mostani háború kitörése óta az agresszor Oroszország 35 milliárd eurót kapott az uniós tagországoktól a nyersanyagokért, miközben az áldozat Ukrajna csupán egymilliárdot fegyverek és gazdasági segély formájában, ahogy Josep Borell EU-s külügyminiszter kénytelen volt elismerni a múlt héten. Vagyis Nyugat-Európa (élen Párizzsal és különösképpen Berlinnel) nemcsak, hogy nem engedte be Ukrajnát a NATO védőszárnya alá, hanem – közvetve – az oroszok ukrajnai pusztításait is finanszírozza. Alighanem jogos Kijev és Varsó kritikája, hogy Párizs és Berlin következetes oroszbarát politikája több naivitásnál és idealizmusnál, sokkal inkább tudatos cinkosság.