Ukrajnai történet

A minap beszélgetem egyik szomszédommal, aki érdekes történetet mesélt a lányáról, akit gyermekként Ukrajnában gyógykezeltek 4 évig.Egy padon ülte  mondta el részletesebben az esetet. A következőket jegyeztem le a történetéből:„A lányom 1976-ban született. A második gyerekünk volt, és a feleségem, már nem tudom miért, nem tudta szoptatni. Az elején még kért anyatejet egy szülészeti ismerősétől, de nem sokáig. Azután tejporon, bolti tejen nevelkedett a leányka. Akkoriban garzonlakásban laktunk, de befizettünk egy háromszobás tömbházlakásra. Épp amikor megszületett a lány, megkaptuk a lakást, de még nem volt teljesen kész, és mivel az építészetben dolgoztam, a lakás minden végső munkálatát én végeztem, kollégák segítségével. Amikor nálam volt munka, akkor segítettek, ha pedig szükség volt rá, én segítettem. Akkoriban majdnem csak aludni jártam haza. Ráadásul még mesteriskolába is jártam.A feleségem vézna teremtés volt, és a kislány sem volt erős. Ez hamar kiderült. Három hónapos korában kórházba került, ahol egy hétig együtt volt a déznai szanatórium beteg gyerekeivel. Ott az anyósom maradt a kórházban a csecsemővel, és ő mondta, hogy az egyik injekciónál nagyon sírt a kislány, azután pedig nagyon érzékeny maradt a bal lábára.Tény: a keresztelő után már látszódott, hogy nem egyformán fejlődnek a kislány lábai. A bal lába szemmel láthatóan kisebb, rövidebb maradt. Szörnyű volt látni, amikor kétéves korában már játszott volna a homokban, s néha elindult szaladni ő is a többiekkel. Elesett egy-két lépés után, s akkor néha csúszva-mászva próbálta utolérni a többit. Első osztályos korára már majdnem egy arasszal volt rövidebb a bal lába.Vittük orvosokhoz, nem is tudom megmondani, hányhoz, Temesvár, Marosvásárhely, Bukarest, sehol sem jártunk sikerrel. Persze a sok orvos, utazás felemésztette minden megtakarított pénzünket, s akkor azt találtam ki, hogy Egyiptomban vállalok munkát. Ment a munka, kerestem is jól, de szinte búskomor voltam mindig, ami feltűnt a munkatársaimnak Kérdezték, mi a bajom, és én elmondtam. Akkor a telephelyvezető az egyik alkalommal elvitt magával Kairóba, a konzulhoz. Elmondtam neki is a lányom helyzetét. Ő azon nyomban elvitt egy orvoshoz, aki miután meghallgatott, elkérte a gyermek orvosi papírjait, és receptet is írt neki. A főnököm vette meg az orvosságokat, és küldte haza a vállalatunk székhelyére, és azt csak a feleségemnek adták oda személyesen. Minden alkalommal el kellett utaznia Bukarestbe az orvosságokért. De hiába, az sem segített. Az arab orvos többször is érdeklődött: javult-e valamit a kislány helyzete? Amikor hallotta, hogy nem, elkezdett érdeklődni-kutakodni és egy idő után mutatott nekem egy angol folyóiratot, amiben arról írtak, hogy a Szovjetunióban, az Ural-hegységhez közel, Kurgan városban van egy Alizarov nevű orvos, aki sikeresen kezelt ilyen betegeket, meg tudja nyújtani a rövidebbnek maradt végtagot. Amikor hazakerültem, elmentem dr. Bîrsan déznai orvoshoz, megmutattam neki a folyóiratot, és tanakodtunk, mit tudunk tenni. A helyi vezetők csak a vállukat vonogatták, de nem jártunk jobban még Elena Ceaușescuval sem, pedig hozzá Tereskova űrhajós, az orosz nőszövetség elnöke ajánlatával mentünk, akivel az aradi nőszövetség elnöke vette fel a kapcsolatot. Az iskolában, ahova a leányom járt, tanított egy Scornicești-ből való tanárnő, aki személyesen is ismerte Elenát. Ő segített minket, és kerültünk a doktor-akadémikus asszony irodájába, de az nem pazarolt ránk 3 percnél többet. Amikor elmondtunk, milyen ügyben kérjük a segítséget, azt mondta: ,,Építettünk nektek egy szanatóriumot Déznán, az ilyen betegségekkel vigyétek oda a gyereket”. Azzal már tessékelt is ki bennünket a titkárnő.De így sem adtuk fel. A mi építővállalatunknak Ukrajnában is voltak munkái. Ott is emeletes házakat építettünk.Kijevtől északra volt a munkahelyem, és az uráli orvos nagyon messze volt, így valaki azt javasolta, hogy keressem a Krivoj Rogban dolgozó Pavel Stepanovic Popov orvost, aki Alizarov tanítványa, akit azért helyeztek a Krivoj Rog-i bányába, mert ott nagyon sok munkabeleset történt mindig, és kellett a jó orvos. Az a város nem 2000 km-re volt, hanem csak 200-ra.Volt egy oroszul és ukránul is tudó tolmácsunk, aki vállalta, hogy elmegy velem a bányaorvoshoz. Nagyon kedvesen fogadott bennünket és teljes odaadással segített nekünk évekig, minden ellenszolgáltatás nélkül. Csak amikor otthonról jöttünk, akkor vittünk neki pálinkát, bort, egy libát vagy ilyesmit, de pénzt sohasem fogadott el. Először is kerestek helyet, ahol a lányom és a feleségem lakhatott, és amikor odaértek, elkezdte a majdnem 4 évig tartó kezelést. Bemetszést hajtott végre a lányom térdén és lábfején, fém-valamit szereltek be és húzták, nyújtották a lábszárcsontját. Persze az elején nagy fájdalommal járt ez a dolog, és azt hiszem, nekünk, szülőknek keservesebb volt, mint a lánynak. Sokszor fertőzés keletkezett, amit kezelni kellett, sok problémával járt a dolog, de segített. Négy év után egy könyöktartós bottal már tudott járni a lányom. Ez pont 17 éves korára történt meg, így utána mehetett az egyetemre. Mert ott Ukrajnában arra is volt ideje, hogy iskolába járjon, amikor ágyba kellett maradnia hetekig, akkor távoktatást kapott, de lépést tudott tartani a korosztályával. Egy félév múlva, amikor a munkacsoportom visszajött Romániába, én ott maradtam Ukrajnában, elköltöztem Krivoj-Rogba, ahol a bányában találtak nekem munkát, sőt a feleségemnek is.Ez a bánya egy felszíni fejtéses vasbánya. Körbe-körbe járnak a fejtőgépek, haladnak lefelé évtizedek óta, úgy, hogy amikor én ott voltam, már több km átmérőjű és 100 méter mély lyuk volt, ami szerintem már az űrből is látható. Mindig voltak omlások, balesetek. A munkások nagy része napi szinten megitta a maga szeszadagját, délutánra már kevés józan embert találtak a bányában. Én is megittam a magamét, de azért megtartottam a szintet, ezt meglátták rajtam a főnökök, és a legnagyobb raktár felelősévé neveztek ki. Ott azelőtt sok volt a tévedés, nem a megrendelt anyagot küldték, vagy nem megfelelő helyre, s amíg kijavították a hibát, addig állt a termelés. Azért kellett oda egy ember, aki figyelni tud még a délutáni órákban is. Amikor elvállaltam az állást, mindjárt egy 2 szobás lakást is kaptunk, és ott laktunk 4 évig.Megtanultam oroszul, ukránul is, de többnyire oroszul beszéltünk. Az ott töltött évek alatt kevés emberrel kerültem közeli kapcsolatba. Az egyik egy KGB-s tiszt volt, akinek a lánya ott volt a kórházban a lányommal együtt. Ő adott nekem egy papírt, amivel árulhattam a piacon az otthonról hozott holmikat, farmereket, konzerveket, kávét és más dolgokat. Abba az irkalap papírba beleírta a tiszt, csak úgy kézzel, hogy engedélyezik, hogy áruljak a piacon, mivel külföldi személy vagyok, és a lányom kezelése miatt több időt töltök Ukrajnában. Hogy kitől kaptam engedélyt, azt soha senki sem kérdezte, békén hagytak az ellenőrök. Szergej egyszerűen megoldotta, ott úgy mentek a dolgok, a belügyeseknek tekintélye volt. Aztán még volt egy barátom, akinek kertes háza, jobban mondva, tanyája volt, kis halastóval. No, nem nagy, de voltak benne halak. Lehívott oda egyszer halászni, s azután összebarátkoztunk, én adtam neki olyan hiánycikkeket, pl. égőket, villanykapcsolókat vagy amire szüksége volt, s amiből a raktárban volt elég, ő pedig karácsonyra adott egy hízott disznót. Levágtuk ott az udvarán, és úgy készítettük el, ahogy mi szoktuk. Ez a ház 2-3 km-re volt a varostól, és odáig a szántóföldeken keresztül mentünk, többnyire gyalog. Akkor láttam, milyen jó, termékeny föld az ukrajnai – ha májusban 2-3 napig nem jártunk arra, szemmel látható volt a majdnem arasznyi növekedés a kukoricán. Amikor hazaértünk, nekem itthon is szükségem volt arra a napi fél liter vodkára, amit ott elfogyasztottam. Ott elhúzogattam egy nap úgy, hogy meg sem látszott rajtam, de itthon aztán, rövid időn belül, kiütött egyre többször a balhé. Míg a lányunk sorsa nagyjából rendeződött, egyetemre járt, és el tudta magát látni egyedül, mi, a szülei elváltunk. Igaz, nem sokáig éltünk külön, mert egy év múlva abbahagytam az ivást, és akkor újra összekerültünk, azóta is együtt élünk.A lányom elvégezte az egyetemet, és itt a városunkban lett angoltanár, de egy év múlva összejött egy férfival, férjhez ment és kimentek Németországba. Ott is tanít. El tudja látni a munkáját, de ahogy halad a korban, egyre jobban kijönnek a másodlagos bajok, most például amiért ferdén jár, nem egyformán koptak el a csípőcsontjai, és néha erős fájdalmai vannak. Most már van egy 7 éves unokánk, csak az a baj, hogy ritkán látjuk.”Jankó András