Vásár mások bőrére

Moszkvában ismét előrukkoltak Ukrajna felosztásának javaslatával. Dmitrij Anatoljevics Medvegyev volt államelnök szerint Ukrajna békés felosztása elhárítaná az atomháború veszélyét, s mindenki jól járna, nyilván az érintett Ukrajna kivételével. Oroszország megszerezné Ukrajna középső, déli és keleti részeit, vagyis az ország kb.80%-t, Lengyelország – illetve mellékvágányon Románia és Magyarország – pedig visszakapná egykori nyugat-ukrajnai területeit. Medvegyev osztozkodása „természetesen” az ott élők megkérdezése nélkül, Ukrajna feje fölött történne.

Mint például a Ribbentrop–Molotov-paktumnál, amikor a náci és a kommunista szörnyetegek egymás között osztották fel titokban Kelet-Európát, s még nem is méltóztatták értesíteni erről az érintett országokat. A Varsónak, Budapestnek és Bukarestnek 2014 óta immár sokadjára felkínált területek ugyanis a Ribbentrop–Molotov-paktum, illetve szovjet katonai hódítás révén kerültek Moszkva uralma alá, majd a Szovjetunió összeomlása nyomán Kijev fennhatósága alá. Ukrajna csupán a moszkvai erőszakos hódítás passzív haszonélvezője lett, a Szovjetunió külső és belső határait szigorúan Moszkva önkénye szerint húzták meg, Varsónak, Budapestnek és Bukarestnek az égvilágon semmilyen beleszólása sem volt ahhoz. Mégis tiszteletben tartják, még ha Moszkva főztje keserű, megemésztése pedig fájdalmas is számukra. Ugyanúgy a szovjet tagköztársaságok közötti belső határokat szintén kizárólag Moszkva vasakarata szerint húzták meg, a függetlenné vált országok csupán örökölték azokat. De tiszteletben tartják! Az egyetlen, amelynek nem ízlik saját főztje, s amely újból egyoldalúan átrajzolná a határokat, az éppenséggel Moszkva.

De nem békevágyból vagy a történelmi igazságtalanságok korrigálási szándékából. Arra bőven volt ideje 1945 és 1991 között, amikor az ominózus nyugat-ukrajnai területek a Szovjetunió rabigájában szenvedtek Moszkva uralma alatt. Akkoriban a moszkvai elvtársaknak eszük ágába sem volt a történelmi jóvátétel, sem a proletár összefogás, holott egy tollvonással visszaadhatták volna a területeket a varsói, budapesti vagy bukaresti elvtársaknak. Mégsem tették meg, sőt, a Kreml manapság sem akar hallani hasonló történelmi jóvátételről, holott megtehetné. A Finnországtól (Karélia) és Japántól (Kurill-szigetek) hasonló katonai brutalitással és jogtiprással meghódított területek Oroszországhoz tartoznak, Moszkva mégsem ajánlja fel azok visszaszolgáltatását jogos tulajdonosuknak a béke jegyében, holott tengernyi indoka lenne rá. Ráadásul Japán – nemzetközi szerződés hiányában – hivatalosan is visszaköveteli az orosz katonai megszállás alatt állónak tekintett Kurill-szigeteket! Moszkva csak mások bőrét vinné vásárra, azt is kényszerből.

Sztálin mohósága ugyanis megemészthetetlen bizonyult, Moszkva sosem tudta bedarálni az 1939-45-ben meghódított, csontvelőig orosz-ellenes nyugat-ukrajnai területeket. A mai Nyugat-Ukrajna korábban sosem volt orosz uralom alatt, a történelem során Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Moldvához és Romániához, illetve a Habsburg Monarchiához tartoztak. Annak nyomán az ukrán nemzeti öntudat szabadon kifejlődhetett, oroszosítás pedig nem volt. Az ottani görög-katolikus felekezetű, szenvedélyesen Nyugat-orientált ukránok nem is fogadták el a szovjet uralmat, 1955-ig, vagyis még tíz évig a második világháború befejezése utánig fegyveres partizánháborút folytattak a szovjet hatalom ellen, melynek Moszkva csak egymillió nyugat-ukrán Szibériába és közép-Ázsiába való deportálásával tudott véget vetni! A lakosság ellenkezését azonban így sem tudta megtörni, a hatvanas évektől a Lemberg (ukránul Lviv, lengyelül Lwów) központú Nyugat-Ukrajna a szovjet-ellenes disszidens-mozgalom fellegvárává vált, a balti államok mellett. Az 1946-ban betiltott görög-katolikus egyház szabadtéri (főleg erdőkben szervezett) titkos miséin pedig tömegek vettek részt a KGB-vel dacolva. Ráadásul Nyugat-Ukrajna konokul ragaszkodott ukrán nyelvéhez, miközben az ország többi részei rohamléptekkel oroszosodtak el. Olyannyira, hogy például az 1970-80-as években a szellemileg elszovjetesedett, nyelvileg eloroszosodott kijevi ukránok amolyan furcsa csodabogárnak tekintették a sors által oda vetett, szovjet rendszertől idegenkedő és ukrán nyelvűkhöz szívósan ragaszkodó nyugati honfitársaikat („zapadnicii”). Mondani sem kell, hogy 1989-91-ben Nyugat-Ukrajna volt az ukrán függetlenség mozdonya, azóta pedig az EU- és NATO-csatlakozás hajthatatlan élharcosa. Lemberg ukrán nemzeti öntudattal töltötte fel Ukrajna többi részeit, 2004-ig előbb a nyelvileg még ukrán, szellemileg viszont elszovjetesedett, kulturálisan félig eloroszosodott közép-Ukrajnába, 2014 után pedig a majdnem teljesen eloroszosodott és elszovjetesedett déli és keleti országrészekbe is. Az 1939-45-ben meghódított nyugati országrész nélkül Ukrajna ugyanolyan öntudatlan szellemi zombi lenne, mint a szomszédos Belorusz, amely engedelmes kistestvérként önkéntesen szaladna Oroszország tárt karjaiba, legalábbis Moszkva szerint.

Éppen ezért ajánlják rendszeresen Moszkvából az ukrán határok átrajzolását Varsónak, Budapestnek és Bukarestnek. Vegyék csak vissza egykori területeiket, hadd bajlódjon Magyarország és Románia egy-egy millió kárpátaljai, illetve észak-bukovinai, Lengyelország pedig olyan 7 millió galíciai és wolhíniai kőkemény ukrán hazafival. Ezeket Moszkva úgy sem képes legyűrni. Vagy ha nem veszik vissza, akkor diverziónak jó, éket lehet vele vetni Kijev és szomszédjai, főleg legszorosabb szövetségese, Varsó közé.