Verseny Tito örökségéért

Oroszország elszigetelődött, senki sem áll ki mellette – hangsúlyozzák a nyugatiak. Moszkvából viszont nem győzik hangsúlyozni, hogy éppen az ellenkezője történik, az USA irányította Nyugat szigetelődött el, senki sem áll ki mellette.

Túl nagyot egyik sem téved, természetesen a nyilvánvaló túlzásokon kívül. Nemcsak Putyin, hanem Biden, Scholz és Macron arcán is csattannak a jelképes pofonok. Az egykori harmadik világ kihasználja az alkalmat, és keményen érvényesíti saját érdekeit az oroszok és a nyugatiak kárára egyaránt.

A világ nagy része nem csatlakozott az Oroszország ellen kivetett nyugati szankciókhoz, Afrika, Ázsia, Kína, India, a muszlim világ és Latin-Amerika nem sorakozott fel az USA és Európa mögé, némi túlzással azt lehet mondhatni, hogy a Nyugat magára maradt a világporondon. Ugyanakkor Oroszországot az égvilágon semmivel sem támogatják Putyin nagy bánatára, éppen ellenkezőleg minél jelentősebb, Moszkva számára megalázónak tűnő engedményeket igyekeznek kicsikarni a sebzett medve kiszolgáltatott helyzetéből.

A harmadik világ – leánykori nevén „el nem kötelezett országok” – önálló geopolitikai szereplőként lép fel a világporondon, saját érdekeit tartván szem előtt. Legutóbb az kőolajexportőr-országokat tömörítő, Szaúd-Arábia vezette OPEC döntött a termelés visszafogására a kőolaj nemzetközi piaci árának további növelése érdekében. Annak ellenére, hogy Biden elnök személyesen látogatott el az arab királyságba és alázatosan kérte tőlük a kitermelés növelését, s ezáltal a világpiaci árak mérséklését. A körvonalazandó súlyos energetikai válság megelőzésére Scholz német kancellár hasonló célokkal járt be több olajtermelő arab országot, szintén megalázkodva könyörgött alacsony árakért, kevés sikerrel, akárcsak Macron.

Az OPEC lépése kicsapta a biztosítékot Washingtonban, ahol azzal vádolják a – többnyire arab országokból álló – szervezetet, hogy közvetve Oroszország ukrajnai háborúját támogatják. Holott az araboknak kisebb gondjuk is nagyobb Moszkva birodalmi ambícióinál, szinte kizárólag saját zsebükre tekintenek, s titokban alighanem örvendezve dörzsölik a markukat, hogy ezáltal egyszerre törhetnek borsot az oroszok, amerikaiak és európaiak orra alá. Precedens is van rá, méghozzá háborús precedens – 1973 októberében az arab–izraeli háború nyomán az OPEC egyik napról a másikra több, mint négyszeresére emelte a kőolaj hordónkénti árát, pontosabban 3 dollárról 13-ra. A kőolajár robbanása gazdasági válságba taszította az USA-t, Nyugat- és Kelet-Európát – az amerikai autóipar például azóta sem lábalt ki igazából a válságból, akkor veszítette el pozícióit a nyugat-európai és japán konkurenciával szemben, Kelet-Európában – beleértve Romániát – pedig annak nyomán vezettek be különféle, lakosságnak fájdalmas korlátozásokat. Az olajtermelő arab országok jócskán megtömték a zsebeiket a bő egy évtizedes konjunktúra alatt, a világpiaci árak csak 1985-ben zuhantak Reagan elnök erős lobbija nyomán. Mellékesen ugyanis az olajár hetvenes évekbeli robbanása egy évtizednyi lélegzetvételt biztosított a szintén nagy termelő Szovjetuniónak. Reagan elnök az alacsony olajárak és fegyverkezési verseny egyidejű fokozásával kényszerítette térdre a nyolcvanas évek végére a Szovjetuniót és a kommunizmust.

Akkoriban a Szovjetunió jól járt a magas kőolaj-, illetve az ahhoz kapcsolódó földgáz árakkal, most viszont kevésbé. Az ukrajnai agressziója nyomán bevezetett nyugati szankciók drasztikusan lefaragják európai eladásait, Kína és India pedig diszkontárakat kényszerítenek a bevétel-kiesést kétségbeesetten pótolni szándékszó Moszkvára. Kína aligha bánja, hogy olcsó orosz energiát kap nagy mennyiségben, anélkül, hogy katonai vagy gazdasági segítséget nyújtana cserében, az oroszok pedig kénytelenek szemrebbenés nélkül lenyelni a kínaiak feltételeit.

Nemcsak a feltörekvő kínai világhatalom használja ki könyörtelenül a lehetőségeket, a helyzet egyre inkább a hidegháborús időszakhoz hasonlít, amikor az el nem kötelezett országok a két nagyhatalom között lavíroztak. Bizonyos kérdésekben hol az USA-hoz, hol a Szovjetunióhoz közeledtek, de mindig saját érdekeik alapján, mindig engedmények kicsikarása céljából. Akkoriban Tito volt ezen hintapolitika világszinten csodált és irigyelt nagymestere, három tehéntől szopó borjúként jelentős gazdasági, politikai és katonai engedményeket csikart ki évtizedeken keresztül Jugoszlávia számára a Nyugattól, a Szovjetuniótól és a harmadik világ országaitól egyaránt.

Manapság Erdogan török elnök pályázik leginkább Tito egykori szerepére.

Törökország teljesen külön-utas politikát folytat, s mindenhonnan a lehető legnagyobb gazdasági és politikai hasznot célozza. Törökország borsot tör az USA és az EU orra alá, mivel semmilyen szankciót sem vezetett be Oroszország ellen, s a gazdasági kapcsolatok jelentősen növekedtek. Úgy, hogy közben Törökország Ukrajna egyik legjelentősebb fegyverszállítója, a török fegyverek – különösképpen a Bayraktar drónok – létfontosságúnak bizonyultak, komoly veszteséget okoztak – és okoznak továbbra is – az oroszoknak, döntő szerepük volt az orosz offenzíva lelassításában. Ezzel Erdogan Putyin orra alá is borsot tör, sőt, rendszeresen meg is alázza, kemény szavakkal ostorozva az orosz agressziót. Mégis Erdogan az első számú közvetítő Moszkva és Kijev között! Mi több, a török farkas kizavarná a sebzett orosz medvét a Trans-Kaukázosból és visszaszorítaná Közép-Ázsiából is, az ottani, többnyire türk lakosságú volt szovjet országokkal való kapcsolatok szorosabbra vételével, és Moszkva elleni hergelésükkel.

Josip Broz Tito több mint negyven éve hunyt el. Külpolitikai öröksége azonban tovább él, sokan tartják most is példaképnek.