„Vészkapus”

Sok évtizeddel ezelőtt, a grundon, ha nem gyűlt össze két csapatra való játékos, gyakran a „vészkapus” jelentette a megoldást, aki védett és „kinn” is játszott.

Az utóbbi időben – egyre gyakrabban –, amolyan „vészkapusként”, pót-, illetve vészosztályfőnökként helyettesítem régi, kedves kollégáimat, barátaimat egy-egy fél évszázados, vagy akörüli érettségi találkozón.

Vasárnap, július 24-én Husztikné Incze Katalin helyét foglaltam el a katedrán s az ő nevében köszöntöttem a „Ioan Slavici Líceum” magyar tagozatának 1961-ben érettségizett egykori diákjait.

Hogy a még élő három tanár közül rám esett a választás, abban van némi méltányosság, mert az osztály magját képező hetedikeseknek, a 4-es Számú Középiskolában az 1966/67-es tanévben, nagyon boldog és lelkes osztályfőnöke lehettem.

A szeptemberi iskolakezdéstől december 1-jéig teljes jogú osztályfőnökként szerethettem a 43 VIII.-os gyereket, hogy aztán a másfelé szóló rendelés okán sírva búcsúzzunk egymástól. Kaptam tőlük egy fényképalbumot. A tanári munkásságom első éveihez kapcsolódó fotókat ebbe az albumba ragasztottam be.

Sok jó barátom lett ebből az osztályból.

Közülük néhányan nehezen gyógyuló sebet okozva szívemben, hűtlenül és nagyon korán messzire költöztek.

Vajon találkoztak egykori tanáraikkal?

A Ioan Slavici Líceum XI. D osztálya az első két tanévet, a nyolcadikat és a kilencediket, a 4-es Számú magyar nyelvű Középiskolában – a „Zárdában” – végezte, de 1959-ben költözniük kellett. Iskolaegyesítések voltak országszerte. Az önálló magyar iskolák tagozatokká minősültek.

„Még áll a ház, de hol az iskola?”

 Felmerült a kérdés: melyik épületet keressék fel az 55 éves ünnep alkalmával?

 Érvek, ellenérvek!

 Maradt egy vendéglő kibérelt csendes terme. Az lett a találkozó színhelye.

 „Ha többre nem, csak pár órára is

  Legyünk együtt, mint régen, újra itt.”