Vesztőhelyi dilemmák

Szeretném, ha október 6. Aradon ismét nemzeti gyásznapunk lenne, és nem médiaszereplési lehetőség. Amolyan színpadi mű, ahol a szehvuszkéhlek köszöntéssel tarkított és alaphangozott magyar bokacsattogtatás telepszik rá a rezignált emlékezésre, ahol a külsőségek letapossák a bensőséget.

Sajnos, idén a rossz irányú tendencia csak erősödött. Megállapításom elsősorban a Vesztőhelyre irányul, amellyel „kezdeni kellene valamit”, mert amennyiben ez így folytatódik, a gyászos esemény végképp elveszíti jelentőségét, mondandóját magunk, és a magyar világ irányába. Tetszik vagy sem, de a Vesztőhelyen egyre kevesebb az aradi, Arad megyei magyar, és egyre több a magyarországi. Ami természetesen nem baj, sőt, csak szégyen ránk, aradiakra nézve, hogy a tömeget már importálni kell.

Aradról, durván legallyazva, két kategória megy ki a koszorúzásra: az idősek és a kivezényelt diákok, a 30-50-esek rétege pedig egyre vékonyabb. Tudom, ők dolgoznak, ez lehet mentség is, meg igaz is, minden akarat kérdése, hisz anno 1989 előtt is nagyon sokan eljöttek munkahelyükről. De azt is tudom, hogy a kapitalista munkahely nem szocialista állás.

Magyarországról, szintén legallyazva a kivételeket, két kategória koszorúz: a minden évben hagyományosan érkező diákok és a díszmagyarok. Idén sajnos már több volt kint a jobbikos zászló, mint a piros-fehér-zöld, s tavalyhoz képest annyit azért simult a helyzet, hogy legalább nem masíroztak, üvöltöztek vezényszavakat, nem annyira külsőségekben voltak magyarok. Amúgy pedig szívesen körbekérdeztem volna őket spontán meg mikrofonnal, hogy kultúrkörileg mit tudnak az aradi 13 vértanúról, de hát ez tévés műfaj, nem írott.

S közben egyre kevesebben állunk kint a Vesztőhelyen, pedig tudtommal ingyenes autóbusz is rendelkezésre állt az RMDSZ jóvoltából.

A szervezők a központi ünnepséget már évekkel ezelőtt a Szabadság-szoborhoz tolták, kint nincsenek tüzes beszédek – ki ne emlékezne Tokay felmutatott szegére, vagy Tőkés paprikás beszédére –, csak egyházi áldás, rövid prédikáció hangzik el. Nem tudom megítélni, hogy ez kevés, vagy sok, fogalmam sincs, hogy a stratégia, vagy az általános nemtörődömség, fásultság az oka, ezért nem bánnám, ha a témához komolyan, névvel, személyeskedésektől mentesen mások is hozzászólnának – elsősorban a kedves olvasók, nem az agyonszereplő éceszosztók –, ha egy kicsit kibeszélnék ezt a kérdést. Aradiak, anyaországiak, olyanok, akik általában kimennek a Vesztőhelyre október 6-án.

Szóval közös bölcsesség és véleménysor szükségeltetik, hogy miért nincs több száz aradi diák a Vesztőhelyen vagy a Szabadság-szobornál, hol van az említett közép-korosztály, hogy a gyász két helyszínén a csendben, virággal érkező aradiak adják meg az alaphangot, végre új, fiatal magyar arcok is helyet kapjanak az emelvényen, a Vesztőhelyen.

Mert amennyiben alaphangunk az alapon reked, és például az érdekvédő civilszervezetek nem kiáltanak hangosan a médiában gyásznapunk védelmében – nem furcsa, hogy egyetlen tiltakozás, felháborodás sem született részükről a szélsőséges román jelenléttel, viselkedéssel, Bem tábornokot román gyilkosnak nevező pannóval kapcsolatban? – akkor pár év múlva október 6. fő témája a magyar vagy román szélsőség jelenléte lesz, nem pedig a szófacsarás ellenére számomra akkor is vértanú magyar tábornokok, tetteik.